Barlangember (1981) 72% 13★

Mel Brooks és a Monty Python néma változta. :D

Őszintén sajnálom, hogy ismerettségünk elkerülte gyerekkoromat. Ugyan a ma már megmosolyogtató stop motion T-Rextől meg a jetitől valószínűleg kicsit paráztam volna (tényleg csak kicsit), de ettől függetlenül ez egy végtelenül aranyos kis kőkorszaki történet. Konkrétan végigvigyorogtam az egészet.
(Megjegyzem, a készítők törekedtek rá, hogy a félelmetes pofájú kis dögöket is valamennyire szerethetővé tegyék.)
A sztár egyértelműen Ringo Starr, de egészében véve az utolsó hajlott hátúig minden fő- és mellékszereplő a maga nemében vicces és szeretetreméltó. Én például még Tondat is megsajnáltam, mikor spoiler. Meg aztán ott van Gog, aki gyakorlatilag Papi ősapja, meg Tala, akiről végig azt hittem Olivia Newton-John (a végén esett le a tantusz, hogy a Pénznyelőből ő Anna), és Lar az egy szál kis ágyékkötőjében, akiről csak annyit mondhatok én is, mint @walksdowonders : „Bonnie alounda Lar! ♥ ” :)
A film ezennel hivatalosan is bekerült a szívem csücske filmek közé.

Mókás és meglepően szórakoztató ősemberfilm, talán kicsit a korabeli ősemberes fantasyfilmek kigúnyolása is. Ringo Starr a főhős, és rá is épül minden, de ettől függetlenül minden karakter jól játssza a szerepét. A szörnymodellek elég nevetségesek, és eljárt felettük az idő… de voltaképp ez így jó, ez a film egész egyszerűen nem működne mai CGI-vel vagy modellekkel, ilyen bohókás történethez vicces szörnyek dukálnak.

Valami ehhez hasonló önfeledt ökörködés volt Giuliano Gemma életművének egyik abszurdja, az Amikor a nőknek farkuk volt is, illetve mindkét film rímel a maga módján Buster Keaton Three Ages című burleszkjére, viszont a Barlangembernek van egy ezektől élesen elütő bája. Szemben a káoszba és sosem kirobbanó erotikus felhangokba fullasztott Gemma-mozival és az idő által megtépázott Keaton-darabbal, a Barlangember máig is befogadható szórakozást biztosít, mely szükségszerűen primitív és ostobácska (akár az ősember), de közben kulcspillanataiban szerethetően gyermeteg és őszintén egyszerű is (akár az ősember?).

Engem ez a mozi akkor vett meg végérvényesen és elég korán, amikor Ringo karaktere megpróbálta beügyeskedni magát a törzsfőnök kőágyába a bőrbikinibe csomagolt Barbara Bach mellé, majd megszólalt a Lalo Schifrin által bujára hangszerelt Bolero… Nyilván nem a filmgyártás csimborasszója ez a jelenetsor, viszont nagyon jól kihangsúlyozta, hogy a mozi nem csak egy ősemberes témájú, illetlenségekkel teli vígjáték, hanem az efféle filmekkel kapcsolatos sztereotípiáink paródiája is. A dinoszaurusz bábok kidolgozása például annyira nevetséges, hogy ezekre talán még Roger Corman is húzta volna a száját 1955-ben.
A színészgárda viszont érzésem szerint remekül érezhette magát: Ringo Starr mindig is remek formában volt, ha bolondoznia kellett, egész lényét áthatja az élet dolgainak nem túl komolyan vétele, nyilván ez tartotta életben nem túl érdekes, de terebélyes és a maga módján kétségkívül szórakoztató filmes és zenei karrierjét is ilyen hosszú ideig. A nagyon ifjú Dennis Quaid és Shelley Long mai szemmel nagyon komoly vonzereje a filmnek, Barbara Bach pedig, hát… maradjunk szolidan annyiban, hogy ő aztán főleg!
Schifrin zenéje a szokott módon rendben van, én hallgatnám lemezről. A rendezés praktikus, a díszletek és a sztori nevetségesek (akár az ősember – ja, nem!).

Tetszett! Semmi esetre sem világmegváltó, főleg nem filmművészeti etalon, de nagyon szórakoztató kis blődség. Bármikor jöhet újra.

Ahogy néztem, nem aratott a nézőknél elsöprő sikert ez a film, de szerintem nagyon mókás. Gyerekkoromban rengetegszer megnéztem, most pedig már a felnőtteknek szóló poénokat is értem. És vicces volt konstatálni, hogy Dennis Quaid is szerepel benne.
Többnyire talán rajzfilmes viccekkel bolondoznak, de van sok saját ötlet is benne. Érdekes, hogy amerikai film, mégis inkább hajaz az angol, fárasztó humorra. Ám akármilyen pihent, én nagyon szeretem.

Walksdowonders aloud Lar! :) Csak a miheztartás végett. (:

Rongyosra néztük a videókazettát a családdal kiskoromban (az első „idegen nyelv” volt az őseinkké, melyet megtanultam :)), azóta valahogy soha nem jutott eszembe egy sokadik újranézés, egészen mostanáig, és szerencsére még mindig nem egy elveszett gyöngyszem. :)

Ringo egyenesen (és hajlott háttal is) imádnivaló, a kis 26 éves Quaid pedig hát… már akkor, közel 5-6 évesen is úgy éreztem, hogy nagy szerelem ám a miénk. :D
Nagyon szerethetőek a karakterek (még maga a Macha is, ó emlékszem, a piros bogyóval megetetett dínó félkómás mozdulatain rengeteget kacagtunk az akkor még kisöcsémmel :)), bár az említett két férfiemberrel kapcsolatban elfogult vagyok.

Szerintem kötelező darab.
Ó és a zeneee.