Az utolsó ember a Földön (1964) 68% 13★

1964-hez képest egyáltalán nem rossz, de jól látható konceptuális problémákkal küzdő film Az utolsó ember a Földön. Hatása a hatvanas évek ébredező, már mai szemmel is jól értelmezhető és befogadható horrorjaira elvitathatatlan, hogy mást ne mondjunk, a párhuzam közte és Romero …élőhalottak… filmjei között letagadhatatlan, de általában véve is látszik, milyen sok, ma már klisészerű fordulat és motívum jelenik benne meg. A kora tényleg csak azért ennyire érdekes, mert érdemes átgondolni, milyen filmek is születtek ebben a bizonyos 1964-es esztendőben…

Szóval úgy érzem, akinek tetszett a ’68-as Az élőhalottak éjszakája, az ezzel a filmmel is ellesz, de az élmény nem fogható Romero első mozijához. Az utolsó ember a Földön a korabeli normák szerint rendezett és felvett film, mellőzi azt a fajta szellemességet akár az operatőri munka, akár a hangulatteremtés terén, ami igazán zsigerien mélyen ható horrorrá tehetne egy fekete-fehér mozit. Ezzel együtt vannak kiemelkedően jó pillanatai: a kihalt, romos utcák, a főszereplő napi rutinjának, élete extremitásokkal teli sivárságának bemutatása jól sikerül, miként a múltba révedő jelenetek is, amik megmutatják nekünk a posztapokaliptikus állapotban látott helyszínek eredetijét. Nekem még a belső narráció alkalmazása is tetszett – ez mai szemmel már kissé esetlen, de mindig tartsuk szem előtt, hogy a korabeli közönség nem nézett efféle filmeket minden másnap este a kanapén tespedve.
Ugyanakkor a történet néha meglepően érdekes fordulatokkal él, az eredeti (egyébként a Legenda vagyok alapjául is szolgáló) regény néhány kulcsmotívumát megváltoztatja, például lassú, totyogó vámpírokat csinál az eredetileg sebesen mozgó zombikból – ez nekünk nyilván furcsa, de megint csak gondoljunk arra, hogy 1964-ben sokaknak talán még a Lugosi-féle horrorok, meg a Karloff-mozik jelentették a műfaj alfáját és omegáját. Ennél nehezebben védhető negatívum, hogy Vincent Price nem túlságosan lenyűgöző a főszerepben, és a finálé összecsapásaiban furcsán logikátlanul viselkedik. Érteni vélem, hogy a karakter több évig tartó magányos pszichózisa és a számos hirtelen változás ilyen hatással van rá, de tényleg nem túl okos és helyénvaló elvarrása ez az eseményeknek. Noha spoiler, előrevetíti már Romero gondolatait is a zombik elleni harc során legkegyetlenebb és legembertelenebb vonásaikat felvillantó túlélőkkel kapcsolatban!

A műfaj rajongóinak bőven ajánlott klasszikus darab, de nincs már benne olyan elementáris, évtizedeken át kitartó vonzerő, mint sok kortársában. Azért akit érdekelnek a modern horror gyökerei, az úgyis eljut majd ide is.

Hát ez büntet. Rendben, hogy ’63-ban készült, de akkor is. Néhol már Ed Wood-i magasságokba emelkedik a film, és a szereplőgárdára nézve is hízelgő a ZS-kategóriás jelző. Vincent Price meg olyan, mint aki iskolás éveit a padon töltötte, tornából felmentve, többször is el kell hajítania valamit a filmben, de úgy dob, mint egy 8 éves kislány.
Még a film bénasága sem volt szórakoztató, annyira béna.

Manapság szeretem az olyan filmeket, amiben semmi érdekes nem történik. Itt sem fenyegetett a veszély, hogy bármi olyan történik, amire az ember már ne lenne felkészülve (a végét kivéve).
Az elején megijedtem, hogy úgy fog haladni a történet, ahogy, de szerencsére jött a flashback, ami egy kis színt vitt bele.
Eleinte nem tetszett a vége, de így utólag belegondolva jó, hogy az lett, ami.