Az öltöztető (2015) 71% 33★

Remek színészek, egy mélyen emberi történet (vagyis több), mégis, nagyon untam. Nincs az egésznek íve, nincs benne történet, inkább egy jutalomjáték a színészeknek, de ez nem feltétlenül érdekel engem.

A leírás alapján kissé másmilyen történetvezetésre számítottam, egészen pontosan azt gondoltam, a háttérben húzódó háború nagyobb hatással lesz az eseményekre, és jobban kiemelik azt a mondanivalót, hogy a kialakult helyzetben még fontosabb szerepük van a színészeknek, hiszen munkájukkal átmenetileg elfeledtethetik az emberekkel a háború borzalmait. Maga a cselekmény belső helyszíneken zajló beszélgetések hosszú sorából épült fel, amitől azért néha az elpilledés határára sodródtam, azonban a negyvenes évekbeli színház kulisszái mögé való betekintés, a színpadra lépés előtti készülődések, a felvonások közti szünetek izgalmai valamennyire kompenzálták ezt, és fenn tudták tartani a figyelmemet. Az általam előzetesen várt, fentebb említettek helyett a társulat tagjainak egyéni és közös történetein, sorsain keresztül arról mesélt a film, hogy a művészetek, vagyis jelen esetben a színészet iránti elköteleződés mennyi szenvedéssel, lemondással, áldozattal jár, és van-e értelme, megéri-e ezekért annyit küzdeni, ugyanakkor a pozitív oldal is szóba került, hogy a kritikai elismerések, a nézői visszajelzések és alapvetően a munka szeretete miatt igenis érdemes ezt csinálni nap, mint nap. Nekem egyébként ez az aspektus, tehát a karakterek saját élettörténetéből kibontakozó viszonyulása a színházi pályához tetszett a legjobban, amihez a fantasztikus színészgárda is nagyban hozzájárult: Anthony Hopkins az öregedéssel küszködő, a színészetet már nyűgnek, de egyben egyetlen kapaszkodónak, éltető erőnek érző színész szerepében egyszerűen nagyszerű volt, a címszereplőt alakító Ian McKellen életvidám, eleven, a művészetért és a barátságért mindent feláldozó figurája az egész film fénypontjaként tündökölt, Emily Watson pedig méltóságosan határozott, mélyen belül azonban megkeseredett és sértett színésznőként nyűgözött le. Ők hárman voltak a központi szereplők, ezért emeltem ki őket külön, de a többi karakterről és az őket életre keltő színészekről is hasonló pozitívumokat tudnék felsorolni.
Vannak alkalmak, amikor jólesik egy lassan folydogáló, kevésbé akciódús, inkább filozofálgató, elgondolkodtató és nem utolsósorban karakterközpontú, vagyis a színészeire nagyban hagyatkozó és nekik teret engedő filmet megtekinteni, szóval egyszeri vasárnap esti kikapcsolódásra pont megfelelő választás volt.

Alapvetően szeretem a kamaradrámákat, de ez most annyira nem volt jó. Bár voltak benne jó gondolatok, hiányoztak a nagy tartalommal bíró monológok. A színészek nagyszerű játéka alap.
A film mondanivalója roppant egyszerű és örök érvényű: spoiler

Én esküszöm nem értem ezt a filmet. A színészek zseniálisan játszanak, de akkor se értem a lényeget.

Néha elgondolkozom azon, hogy vajon a híres filmszínészek nem vágynak-e vissza a deszkákra? Olyan más az a világ, mint a filmezés.
Ez az alkotás keveri a két műfajt, de nem lett igazán jó a koktél. A színházi életérzés természetesen sokkal erősebb, nagyon élvezetesek a kulisszatitkokat ábrázoló részek.
Attól függetlenül, hogy tetszett a téma -a szinte haldokló, elviselhetetlen öreg színész, aki nem képes elengedni a színházi életet – a film nem tudott eléggé lekötni. Sokszor úgy éreztem, hogy Ian McKellen lejátszotta Anthony Hopkinsot.

Az eredetije egy színházi dráma, ami nagyon is látszik a filmen, a történeten, a színészek játékán és ami felteszi az I-re a pontot, az Ian MCKellen és Anthony Hopkins játéka. Ezt a művet csakis velük lehetett filmre vinni. Aki bírja a kamaradrámákat, meg egyáltalán, szereti a színházat, annak tetszeni fog.

Ha nem lenne ilyen zseniális a színészi játék, kifejezetten rossz lenne. Értem én, hogy színdarab (külön aranyos a színdarabon, vagyis inkább filmen belüli színdarab), de azért elég terhelő volt, annyira életidegen és sok.