Az arany ára (1998) 100% 1★

Már február óta tologattam a megnézését, de most végre sort kerítettem rá.
Én egy időben elég gyakran megfordultam a zalaegerszegi színházban spoiler, úgyhogy az akkori társulatból sok név nekem is „megvan”, többeket volt szerencsém többször is élőben látni és hallani (- illetve néhányukat úgymond meg is ismerni). Azok közül is, akik itt színpadra léptek, beleértve a főszerepet alakító Farkas Ignácot. És bevallom, most kicsit el is szégyelltem magam, mert rájöttem, hogy mennyire más szemmel néztem én akkor az előadásokat, és milyen szemmel nézem most. Mikre figyeltem oda akkor jobban, s mikre most. Mindez persze valahol „életkori sajátosság” is, de na. Jobb későn, mint soha. Viszont, a lényeg: itt én most felfedeztem magamnak Farkas Ignác tehetségét, legalábbis azt biztosan, amit ez a szerep kipréselt belőle. Monori ugyanis nagyon hálás karakter – tud lenni, ha jól érnek hozzá. És itt azt hiszem, ez sikerült. (Tudnék azonban az alakításra még tovább kontrázni, mert van ennél is feljebb, öhm-öhm, de most ezt itt szeretném értékelni, önmagában, meg hát egy kicsit a filmmel összevetve.)
Itt is – ahogyan A király beszéde – esetében is arra a megállapításra sikerült jutnom, hogy igen, hiába a híres-neves mozgóképes előfutár, színpadon bizony érezhetően jobban működik az egész megálmodott rendszer, mint a filmen. (Még ha ezzel a megállapítással nem kis meglepetést is okoztam egyeseknek, de hát jómagam ilyenekkel sosem szoktam kamuzni, a tények azok tények. :D)
Szóval, Farkas Ignác. Nagyon odatette magából Sanyi bácsit a standra: [ő is] merőben más, mint Eperjes – hála égnek!… Valahogy természetesebb, emberibb, meg, ami szerintem nagyon fontos: karizmatikus! A jelenléte mindig-mindig nyomatékos, ő a piac bikája, egyszerűen nem igazán tudsz másra figyelni, amikor ő a színen van. Akkor sem, ha éppen „csak” periférián. (Bár az nem sok van.) Úgyhogy én nagyon elégedett vagyok, ennél már csak egyszer voltam elégedettebb, és ott sem az elfogultság okán, hanem… Mert az már tényleg brutális jelenlét, és hatalmas energiák, és… nem csapongok tovább.
Aki nekem itt még nagyon tetszett, az Wellmann György Bercije és Kubik Anna Rózsija. Tudták hozni a hasonló – magas – szintet, amit örömmel vettem. Kiss Ernő Gombacsikja nekem inkább csak a darab első felében működött – amikor még nagy rakás szerencsétlenség, utána ellenben már nagyon „erőltetett” volt részéről a menősködés, bár… Ha a rendezői koncepciót nézem, akkor ez is abszolút érthető. (A másik színpadi verzióban inkább fordítva érkezett ez a sorrend, s most nem is nagyon tudom eldönteni, melyik a jobb. Talán mégis ez az erőltetett menet?…)
Tarzan furcsa volt nekem, de csak az átiratok különbsége miatt. Az ő tekintetében a későbbi a hatásosabb. Ahogyan Tulipán is. Apropó, Tulipán. Ő valahogy kicsit kilógott nekem itten a sorból, nem volt különösebb mélysége. Mármint, a színész részéről. Inkább külsőségekkel operált a játék során, én azonban jobb szeretem, amikor „megvezetnek”. Aztán Borsos Beáta sem mindig igazán tetszett Marika szerepében, néha kicsit olyan volt, mintha valami százszorosára nagyított gyerekdarab figuráját nézném. Sok volt a hang, sok volt a gesztus, sok, sok, sok…

Na jó, szerintem abbahagyom a csapongást. Szumma-szummárum: nekem a filmnél jobban tetszett, Farkas Ignác nagyot alakított, ugyanakkor a legutóbbi átirat még ennél is jobb. Ha valakinek nem jött be a film, jó szívvel ajánlom, hogy próbálkozzon a színpadi verzióval, nagyon más élmény.