Arslan Senki (Arslan Senki 1.) (2015–2015) 85% 13★

Értékelést kéne írnom, de fogalmam sincs hol kezdjem… Talán kezdem azzal, hogy vagy háromszor futottam neki az animének, természetesen felirat hiány miatt spoiler, de már első alkalommal, hogy elkezdtem nagyon tetszett a világa, a szereplők és úgy minden. Ráadásul emlékeztetett is az egyik kedvenc játékomra, amit az egyik részértékelésnél említettem is, mégpedig a Suikodenre. Más a történet, mégis nagyon hasonló, a főszereplők személyisége, hogy jó emberek állnak mellettük, akik egyengetik az útjuk, a folyamatos háborúzás, ahol az egyik fél a nép jólétét tartja szem előtt, a másik a hatalmat illetve itt a bosszút. Szóval már csak emiatt is nagyon tetszett az anime, olyan volt, mintha azt a játékot animésítették volna meg. spoiler
Tetszett a világkép, az ahogy beleláthattunk több kultúrába is, a háború borzalmaiba, egy sereg életébe, a belső viszályokba, az ellentétekbe. Volt itt minden, barátság, csel, ármány, bosszú, emberség, habár ez utóbbi leginkább Arslan erénye volt, aki még az ellenséget is útjára engedte, még akkor is, amikor az megpróbálta a fejét venni. Naiv is, és egyedül nem sokra ment volna ilyen hozzáállással, de szerencsére remek emberek vették körbe, akik támogatták és hittek benne. Legtöbbjüket meg is kedveltem. Több, sokkal több olyan ember kellene a világba, mint amilyen Arslan is. Voltak viszont nagyon ellenszenves szereplők is, akik nem láttak túl a bosszún, vagy szimplán kihasználtak másokat, vagy -ami a legrosszabb-, Istenre hivatkozva bármit megtettek, amit csak akartak, és voltak olyan emberek is, akik mindent elhittek és vakon követték a hitüket, eldobva még a saját életüket is, ami egyszerre döbbentett meg, kavart fel és dühített is. De volt és van is ilyen… mindenesetre elég felkavaró volt. Nem egy könnyed anime, de nagyon jó, és emellé a zenék is nagyszerűek. Bár nekem a második opening nem, és a második ending kevésbé tetszett, de az összes többi nagyon jó volt. A grafika is szép, szerintem a CGI sem zavaró. Én csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretik a történelmi animéket.

Azt sem tudom nagyon hogy kezdjek hozzá az értékeléshez, de valahol el kell startolni. Lássuk!
Arslan hősi legendája lehetne a magyar cím, ami sejteti a jövőt, de… Az elején nehéz volt elképzelni, hogy ez a srác nagy dolgokat visz véghez, annyira életképtelen volt szegény. (Mondjuk 14 éves) Aztán fokozatosan több lett az önbizalma az uralkodás iranti vágya meg nagyobb, ami itt pozitívum, ahogy a megfelelő emberek vették körbe . Még így is nehéz összeegyeztetni ezt az aranyos kinézetet azzal, hogy sikerült nagyjából? teljesen jól megtanulnia vívni. Azok a csodás kék szemek és a fehér haj ami a mai trendeknek is megfelelne XD olyan mértékű együttérzést sugároznak, hogy rögtön tudja a néző, hogy ez a srác lesrácoztam egy herceget nem fog feleslegesen vért ontani spoiler. Fáj a szívem érte, mert a szülei mindig elhanyagolták, hogy lehet egy ilyen aranyos gyereket figyelmen kívül hagyni?!
A támogató alattvalói aranyat érnek, nélkülük Arslan nem jutott volna messzire spoiler. Daryun, a Fekete Lovag talán a leghűségesebb, ő próbálja a legjobban védeni a herceget, néha kicsit olyan mint egy védelmező bátyó. Odavoltam Daryun nagyjából minden mozdulatáért és megszólalásáért spoiler. Narsus spoiler A stratéga spoiler aki miatt mindig minden a tervek szerint alakul (ez néha kicsit idegesítő volt, szívesen megnéztem volna milyen ha egyszer nem jön be Narsus terve). Elamot is nagyon kedvelem, Gieve-et meg még inkább. Utóbbinak imádom a szövegeit! :D Farangis annyira nem lopta be magát a szívembe, igazából akármikor láttam rá akartam adni egy garbót. Alfreed meg nem lett annyira szimpi szereplő a Narsus mániájával.
Az ellenség viszont más tészta. Onnan Etoile volt érdekes számomra, az Arslannal közös jelenetei mindig feldobták az adott részeket, kíváncsi vagyok mi lesz velük a jövőben. A másik ember az Ezüstmaszkos Hermész. Nála sajnos beragadt a 'bosszú' gomb, meg hogy 'enyém lesz a trón', és ez egy idő után sok volt, viszont a vele együttműködő varázslók (vagy nem tudom pontosan kik és mik ezek) nagyon érdekelnének.
Szóval a szereplők szerintem nagyon jól sikerültek, még valahogy a néha házikedvenc szerepet betöltő Arslan is így volt jó. A másik a világ. Ez a keleties világ eléggé megfogott, főleg hogy a történelemből felszedtek egyes elemeket. Ilyen maga Pars (khm, hi Perzsa Birodalom), a főváros, Ekbatana is perzsa város volt (ma Hamadán a neve), Mithra is egy perzsa isten volt (görög-római vallásból Mithrászként ismert) és a maga a satryup(?) mint tisztség (a szatrapa szintén egy perzsa tisztség volt), már csak a görög-perzsa háború anime verziója kellett volna tuti megnézném. A lusitaniaiak meg olyanok mint a keresztények akik a Korán szerint kegyetlenül öldökölnek a keresztes hadjáratuk közben (fura vallási mix de bejön, bár mondanom sem kell nem értek vele egyet). Amikor Arslan felvetette, hogy a különböző vallású embrek miért ne élhetnének együtt, akkor meg Jeruzsálem jutott eszembe. Külön előnye nálam az animének, hogy nem isekai.
A zenék is jók lettek és nem csak az op-ek (a NICO Touches the Walls dala a kedvenc) és az ed-ek.
Összességében nekem hihetetlenül bejött az anime, a világ, a szereplői, a zenék. A szereplők kinézete külön kedvenc. Lehet azért mert a Fullmetal Alchemist szereplőire hasonlítanak. Arslan olyan mint Winry vagy Alphonse, Daryun meg majdnem kiköpött Kimblee ami először elég fura volt, Fangrisről meg folyton Lust/Buja jutott eszembe. Ed vérmérsékletét meg Etoile-ban találtam meg, akinek a külseje Rizáéra hasonlít. Kicsit olyan volt e tekintetből a sorozat, mintha egy keleten játszódó FMA-t néznék. Egyedül Narsust nem tudtam belehelyezni ebbe a világba, ő inkább a Gintamás Katsurára hajaz nekem. és ez az egész bekezdés értelmetlen volt, sorry
Túl sokat áradoztam, ez idő alatt nézhettem volna már a 2. évadot. Mindenesetre egy új kedvencre leltem, szerintem top 10-ben benne lesz mindig.

Egszerűen odavagyok érte. Annyira rég láttam már olyan animét, ami ennyire megfogott volna és megmaradt volna bennem.
A történet lenyűgöző, az animáció is jó (pár túl feltűnő és hülyén kinéző CGI-s jelenetet leszámítva) a zenékért olyan szinten rajongok, hogy az első op-ot és ed-et napi rendszerességgel hallgatom, de persze az ost-k is szuperek voltak.
A rajzolásába első látásra belerettem, olyan szépek a karakterek, hogy már csak ezért is képtelev vagyok bárkit is utálni. Apropó, karakterek. A legtöbbjük jól kidolgozott és érdekes, bár határozottan túlzásba viszi az író a tökéletességüket. Bemutatnám a csapatot: gy legyőzhetetlen harcos, akinek az összes környező országban lévő katona ismeri a nevét; egy olyan íjász, aki bárhonnan célba talál; egy másik íjász, aki hasonlóan jó képességekkel rendelkezik csak mellette még elképesztően ravasz, nagyszerű kém és közelharcban is szinte verhetetlen; és végül, ha valamilyen isteni csoda folytán mégse nyernének ezekkel a szuperemberekkel (akiket ok nélkül összeszed Arslan az anime különböző pontjain), előjön Narsus, a „zsenikarakter”, aki mindig mindent előre tud és ahhoz igazítva olyan terveket dolgoz ki, hogy a végére mindig azt mondhassa, amit az ilyen fajta szereplők szoktak: „Hahaa, mindez a tervem része volt, és csak azért intéztem mindent így, hogy többet tanulhass belőle!”. És akkor a főszereplő. Ránézésre azt mondanánk róla, hogy egy átlag shounen főhős: mindenkit meg akar menteni, ha a barátja, nagyon kedves és önzetlen, nagyon ártatlan, nagyon közvetlen és persze követi a senkit-ne-öljünk-meg logikát. Ezzel a feltevéssel csak egy baj van: ugyan az esetek 90%-ában valóban ilyen, valójában ezzel egyáltalán ne, összeférően kicsit se zavarja, hogy háború van és 100 számra ölik az ellenségeiket, vagy hogy a saját katonái is meghalnak, mert csak akkor annyira gyilkolásellenes, ha egy személyről van szó, de akkor mindig. Ha egy ember háromszor elárulta őt és kétszer merényletet szervezett ellene, ő akkor is kegyelmet ad neki, mert ő (elvileg) ennyire ellene van az erőszaknak. De ha nem egy emberről van szó, hanem 4000-ről, már nem zavarja őt, ha meghalnak, holott sokkal kevesebbet ártottak neki. Ezt persze hívhatjuk védelmi mechanizmusnak, hogy nem gondol bele, hogy azokat a katonákat ők megölik, de ettől függetlenül elég ellentétesnek gondolom. Ezen kívül iszonyatosan gyorsan túltette magát olyan dolgokon, amiken egy átlagos főhős évadokon keresztül rágódna, annak ellenére, hogy azért még a főszereplő kor alatt van (a végére lesz 15), ebből a szempontból nagyon érett, és általánosságban nagyon gyakran megfeledkeznek a koráról.
Összességiben viszont imádom Arslant is, a szuperlegyőzhetetlen csapatát is és az egész sorozatot is, szóval nagyon remélem, hogy a második évad nem fog cserben hagyni.

Egy kis utóirat szerűség: Imádtam azt, amikor Narsus szinte szó szerint azt mondja, hogy „Nem baj, ha ha hagyjuk kicsit lágyszívűsködni a herceget, kevesebb problémát okoz, mint amennyit meg tudnánk oldani.”. Egyszerűen szakadtam a röhögéstől, gyakorlatilag Narsus és Daryun úgy tartják Arslant, mint valami házikedvencet. Nézd, milyen aranyos, nem akarja megöllni az árulót… Hadd tartsuk meg, lééécciii…

1. évad
Rengeteg harc, stratégia… és közben egy fiú férfivá érik. Nem mellesleg rengeteg tanítás emberségről, elfogadásról, előítéletmentességről, kötelességről és még sorolhatnám. Ez egy jó kis sorozat még ha elégé tocsog is a vérben.
2. évad
Ez még mindig jó, de még mindig messze vagyunk a végétől, és még mindig sok a kérdés is. A vérben tocsogás megmaradt, viszont egyre érdekesebb a helyzet, egyre több mindenkiről derülnek ki dolgok, mely szépen árnyalja a történéseket.