Amikor fúj a szél (1986) 80% 5★

Hát nem tudom, ki rakta erre azt a címkét, hogy vígjáték, de az, hogy két hótegyszerű brit kisnyugdíjasra atomot dobnak, aztán ebbe szép lassan belehalnak, nem az a kimondott mulatságos kategória. Teát főznek a fekete esőből, mert nem is tudják mi az, jaj de vicces! (Update: Jé, leszedték a címkét. :D Update2: Jé, visszarakták…)
A történet egyébként meglehetősen aranyosan indul. Azon még tényleg lehet mosolyogni, ahogy a bácsika a rádióból, meg a kormányzati propagandaanyagokból próbál tájékozódni, és bár semmit sem ért, de hózentrógerét húzogatva meglehetős optimizmussal, és amolyan öreguras mindentudással megmagyaráz mindent a konyhában sürgölődő feleségének, meg lekeni az ablakot fehér festékkel, mert akkor nem fog bejönni a sugárzás. A néni hasonló szinten van, meggyőződése, hogy csak udvarias levelet kellene írni a világ jelenlegi urainak, és megkérni őket, hogy ne hajigáljanak mindenféle bombát, attól biztos magukba szállnának.
A film második fele aztán meglehetősen… hát… darkos lesz, és akkor enyhe kifejezést használtam. Mintha szájba vernék az embert.
Érdekes gondolatkísérlet egyébként a nyolcvanas évekből. Azt hiszem a súlya ott van, hogy egy atomcsapás következményeit egy általunk jobban ismert kultúrkörben mutatja be, és ezáltal sokkal közelibbé, átélhetővé teszi az átlagember számára, mert hát az ugye kit érdekel, mi történt annak idején a sárgákkal. Messze vannak, furcsák is, húkerz? Na de az már egy kissé más tészta, amikor azt kell nézni, hogy a cuki sütisütő nénike bőre kezd leválni a húsáról, ő meg azt hiszi, hogy a kézkrém majd helyrehozza.
Persze, éljen a háború, hogyafrancbane.