All My Sons (2010) 100% 1★

Megrázó. A főbb szereplők mind nagyon odateszik magukat, vibrálnak, rezonálnak, lüktetnek a színpadon. A felvétel nagy előnye, hogy láthatunk az arcokról extrém közelieket is, melyek során nyugodt szívvel kijelenthető, hogy itt senki sem mismásol. Mindenkinek minden ránca és hajszála mesél. Nem egy hátborzongató pillanatot nyújtanak nekünk, ami valami egészen elképesztő.
Számomra a három legmaradandóbb személy Zoë Wanamaker, Jemima Rooper és David Suchet. Mindhárman erőn felettit teljesítenek, de utóbbiak ketten…
Ann végtelenül drámaiba nyúlik, ránt magával az egész nő. Szinte téged is megránt az ideg, amikor felindultságában könnyes szemmel reszketni kezd. A mozdulatai tökéletesen komponáltak, fantasztikusan játszanak rajta Miller sokszor szívet tépő sorai.
David Suchetről nem tudom már, mit írhatnék. Egy zseni. Az egész férfi egy műalkotás, amit ő feladatról feladatra átpingál éppen annyira és pont olyanná – nem jobban és nem kevésbé – mint amire szükség van. Plusz egyszerűen belefeledkeztem azokba a gyönyörű szemeibe. Már megint. Hipnotizálva voltam, hagytam magam csőbe húzni és elhittem neki mindent. Aztán azok az elesett mozdulatok, a testtartás… Ahogy a háttérben ott van és hiába nem vesz részt a dialógusban, neked akkor is oda kell figyelned rá, mert egyszerűen kell. És jól teszed, mert ő akkor is üzen.
A rengeteg kedvenc jelenetem közül – vele – talán az utolsó az, ami a legkedvencebb. Külön köszönöm róla ott a közeli felvételeket, mert… Mert. Néztem őt, néztem, aztán egyszer csak egy áhítatos pillanatomban hangosan kicsúszott – állig esett – számon a szókapcsolat; q***jó.
Aztán ezek után szívfacsargatva megállapítottam saját magamról, hogy igen, bitang jó ízlésem van, ezért szeretem én ennyire Mr. Suchet-et, ezért sokkal több és gazdagabb ő, mint holmi Hercule Poirot. SZÍNMŰVÉSZ, az az adalék-, meg színezékmentes, 100%-os fajta. (És ekkor elöntött a mérhetetlen, mellkast dagasztó büszkeség, hogy igen, én ezt az embert már láthattam élőben.)

Még annyit, hogy az előadás nagyon szépen prezentálja és adagolja a drámát, amit valami elképesztően szép díszletek között sikerült megvalósítani. Az egyedüli – tényleg – csak az egyedüli szívfájdalmam itt annyi, hogy a színészek amerikai akcentussal „csámcsogják” végig a darabot. Nyilván azért, mert amerikaiak a karakterek, de egy picit azért mégis csak bántotta a fülemet… (Nem vagyunk barátságban, nagyon nem. :D)