Aljas utcák (1973) 70% 66★

Hát ez nem volt túl jó. Lényegében semmi nem történik benne, nincs cselekménye a filmnek, csak összes vissza ugrálunk a jelenetek közül, és egyszer csak az utolsón 10 percben lezárják a filmet. A karakterek semmilyenek, és síkegyszerűek, konfliktusok vagy súlytalanok és/vagy buták. A zenék és az operatőri munka tetszettek egyedül.

Scorsese-filmek elé leülni szerintem egyfajta biztonsági játék – az egyik utolsó igazán nagy formátumú hollywoodi rendező nagyot hibázni nem tud, pedig én aztán fokozottan nem pendülök vele egy húron. Őszintén túlértékeltnek tartom úgy az általa végletekig favorizált De Nirót, mint sok felmagasztalt klasszikusát: a Taxisofőrt, az Aviátort, főként a már-már sztereotipikusan a nevével összeforrt „epikus gengszterfilm” vélt-valós műfaját. Scorsese mindezek ellenére nagyjából megkérdőjelezhetetlen rendező, aki valami olyasféle ideál a szememben, ami éppen mostanság látszik kihalni Hollywoodból, ő a tökéletes ellentéte napjaink technológiai lehetőségektől megrészegült, kreatív béklyók között vergődő, a filmművészetet végletekig anyagiasító és iparosító szakembereinek. Nem mintha ő maga nem szédült volna meg a CGI adta lehetőségektől, vagy ne vált volna blockbuster-szakértővé, Oscar-kompatibilis mozik gyárosává, de a kisujjában több szerzői filmes tehetség és képesség van, mint sok manapság dollármilliókból filmet készítő rendezőnek.

Az Aljas utcák is erre emlékeztetett. Ez egy félreérthetetlenül Scorsese-i univerzum, félreérthetetlenül rá jellemző hangulattal és hol csendben-mélyen, hol a közvetlen felszínen tomboló erőszakkal, de fiatal korából adódóan még rengeteg bátorsággal, egyúttal esetlenséggel, és európai hatással. A sokszor szkeccsszerű mozi legfőbb értéke ösztönösségében rejlik. Érezzük, hogy a rendező egyéni élmények és emlékek bivalyerős benyomásaiból táplálkozik, és nem formai elvárásoknak, hanem saját maga stílusérzékének akar elsősorban megfelelni. A film cselekménye laza szerkezetű, sokat bíz a nézőre, mégis lineáris és végeredményben érthetően hollywoodibb, mint a vele kortárs francia bűnügyi dráma, vagy még inkább a rá hatást gyakorló újhullámos olasz és francia filmművészet. Hangulatközpontú, szeret célozgatni, színészei nagy odaadással mozognak a vásznon, szinte tapinthatóan számukra is sokkal valóságosabb az eljátszott eseménysor, mint az várható lenne.
Ám ezzel párhuzamosan az Aljas utcák hátránya is éppen az, hogy legfőbb funkciója megáll annyiban, hogy rendezője kidolgozza magából emlékeit, ezeket az egyszerre romantikus, de egyben ijesztő, nyomasztó eseményeket, melyek magukban hordozzák New York hétköznapjainak egyfajta rögös, mégis élettel teli miliőjét. Nem hiszek a gengszterromantikában, sőt, károsnak tartom, az Aljas utcák azonban a romantikus elrévedést inkább egyfajta dokumentarista felhanggal helyettesíti. Valószínűleg ennek a két tényezőnek a felcserélődése írja le a különbséget ezen alkotás, illetve például a Nagymenők, vagy a számomra szintén érthetetlenül népszerű Leone-klasszikus, a Volt egyszer egy Amerika között.

Szokás szerint remek színészi teljesítmények, kellemes, a nézőt bevonzó rendezés, és a fiatal alkotó terápiás célzatú művészeti tevékenységéből fakadó szenvedély, odaadás és esetlenség jellemzi az Aljas utcákat. Szerethetőbbnek tartom jó pár klasszikus Scorsese mozinál.