Aguirre, Isten haragja (1972) 75% 41★

Réges-rég nagyon szerettem Ivan Olbracht: A hódító című regényét, amely a Cortez vezette konkvisztádorok Újvilágban vívott csatáiról szól: hatalmas összecsapások, pár lóval és puskával legyőzött tízezres bennszülött-seregek, non-stop akció, amely persze többnyire a technikai fölényben lévő eruópai hódítók győzelmét hozza.

Herzog filmje az ismert történettel szemben – szerencsére – egészen más megközelítést ad. Itt minden, ami a valóságban az európaiaiak diadalát biztosította, teljesen hasztalannak bizonyul Dél-Amerika és a természet leigázásához, spoiler.

Sokfelé nyitott kritika; nem olvastam utána, de így első blikkre szerintem lehet Vietnámmal, általában gyarmatosítással, ember + természet viszonyával kapcsolatban is érteni a történetet, de Aguirre spoiler

Kinski játéka pedig EPIC.

Ott égtem ki, amikor a legvégén benyögi az Aguirre, hogy „nőül veszi lányát, és együtt benépesítik az új földet”.
Lol what.

a csillagok a makiknak járnak.

Ha rosszmájú cinikus akarnék lenni, most mondhatnám, hogy Werner Herzog sikere tulajdonképpen pontosan annak a gyilkos receptnek köszönhető, amit itt vágásról vágásra látunk: fogj egy őrületre alaphangon hajlamos, de zseniális és rendkívül karizmatikus színészt, őt és a stábodat tedd bele a sztoridhoz passzoló lehető leghitelesebb környezetbe, indítsd el a kamerát, és várd, amíg elég a kanóc és kirobban a tébolyda. Nem vagyok azonban cinikus, így nem tudok mást tenni, mint süvegelni Herzogot és azokat az embereket, akik részt vettek az Aguirre… forgatásán, kiemelten talán magát Klaus Kinskit, bármennyire is ön- és közveszélyes pszichopata volt már ekkor is.

Bár leordít a képernyőről a film nagyszerűsége, azért hiba volna ezt a mozit a modern, tömegfilmes normákhoz és eszköztárhoz szoktatott mércénkkel megítélni. Az Aguirre… művészfilm a javából, és most elsősorban a szó pejoratív, de közérthető értelmére gondolok: nagyon egyszerű történetet, kevés úgyszólván akciót látunk, nincsenek trükkök és látványos fordulatok, ehelyett a filmben bemutatott minden mozdulat önmagáért beszél. A sztori felütése a hegyi ösvényeken felhőkön áttörő konkvisztádor-karavánnal egyenesen lenyűgöző, tébolyító a gondolat, hogy Herzog felvitte oda a stábot és a színészeit, de az is, hogy innentől kezdve másfél órán át minden, amit látunk, az legalább részben a forgatócsoport saját szenvedéstörténete, akiket a szöveg és a díszletek, ruhák mellett csak a lélekjelenlét utolsó maradéka tarthat szerepben. Nem számítva Kinskit, aki néha odavetett tekintettel, mozdulattal, apró gesztussal adja tudtunkra Aguirre belső lényének nyugtalanító torzulását, majd komplett őrületét. Nem nagyon lehet megkérdőjelezni a nagyszerűségét, de illendő volna ideírni, hogy a filmet nem egyedül viszi a hátán, és Herzog rendezése nélküle is életben tartaná a koncepciót. A jelenléte amolyan hab a tortán, egy utolsó adag sokk a néző számára, ami még emlékezetesebbé tesz egy alapjáraton is felejthetetlen filmet.
Herzog kapcsán az igazán lehengerlő vizuális elem valóban az egyszerűség. Mindenféle szűrők, effektek, CGI toldalékok nélkül jelenik itt meg a dél-amerikai őserdő, ezt manapság alighanem már csak humanista talajon állva se merné megtenni egy rendező sem, de ha mégis, pontosan olyan fokú gyomorba vágó realitást kapna végeredményül, mint itt Herzog. Az sem bánt minket, sőt, talán még örülünk is neki, hogy a kamerakezelés rendkívül egyszerű, már-már amatőr-filmes, „home videós”, ugyanakkor nagyon emberközeli. A történetet illetően is érződik, hogy a nagy egész, a konkvisztádorok útja a sötétség mélyére kevésbé fontos, mint az aktuális, a pillanat hevében felvillanó dráma – emiatt a töredezett, néha egészen csendes és össze-visszának ható jelenetek összbenyomásukban fejezik ki az elmesélt sztori lényegét. Tényleg hiba tehát úgy viszonyulni ehhez a műhöz, mint afféle történelmi eposzhoz, vagy a dzsungel mélyén játszódó epikus kalandmozihoz. Itt a finom, nem is annyira komponált, mint inkább a spontaneitás csodájaként megszülető részletek viszik el a hátán az élményt – ezért is elég neki a mindössze másfél órás műsoridő.

Megfelelő befogadói attitűd mellett csodák tárháza ez a film. Nyilván mindenféle klasszikus filmes listák darálása közben, kötelező körként nem fogja magát könnyen adni, de ennél mindenképpen többet is érdemel. Mindenképpen ajánlom, ha a fent írtak nem voltak túl ijesztőek.

Ez egy szenvedéstörténet, amit a rendező és a színészek is kiválóan tükröznek. Nem is alaptalan, ugyanis a forgatás iszonyúan kimerítő és megterhelő volt, Dél-Amerikában, ha jól emlékszem Peruban forgatták.

Werner Herzog és Klaus Kinski párosa talán a legmarkánsabb a filmtörténelemben. :) Érdemes megnézni előtte vagy utána a Legkedvesebb ellenségem c. önéletrajzi filmet, mely bemutatja beszélgetésekkel és archív felvételekkel az ő nem mindennapi kapcsolatukat. Sok részletet, érdekes és olykor humoros pillanatot tudhatunk meg a filmek forgatásáról, aminek következtében ez az elején furcsának tűnő alkotás igenis karakteressé és jelentőssé válik.

Számomra olyan volt, mint a Gyűrűk Ura: és mennek, és mennek, és mennek…és belealszom.