A tizedes meg a többiek (1965) 89% 195★

Az egyik legzseniálisabb magyar vígjáték. És tulajdonképp látszik rajta, hogy eredetileg sima háborús filmnek szánták, hiszen konfliktusai, feszült jelenetei ezt idézik fel, ám Sinkovitsék (meg főleg Major Tamás) zseniális játéka, jó helyzetfelismerése miatt végül mégiscsak egy remek komédia lett belőle. A mű kigúnyolja, de egyben némi együttérzést is mutat a bemutatott korral, de közben az emberi gonoszságot is elítéli, gyakran a saját eszközeihez mérten még valami igazságszerűséget is szolgáltattat karaktereivel.
Van benne pár szállóige, egy csomó kiváló alakítás, és egy remek, bár néha egy-két kényelmetlen vágással kicsit lebutított forgatókönyv, így mindenképp érdemes megnézni.

Okkal vált kultfimmé. Olykor burleszkbe illő humorral, olykor szarkasztikusan szúr oda nem csak a ’40-es éveknek, de adott esetben kicsit saját korának is.A sok elvetemült hülyeség mellett meglepő módon kifejezetten feszült is tudott lenni. A nyilasok általi kihallgatás azért szépen reflektál arra, hogy bármennyire is abszurd az egész háború, az emberi gonoszság ott működik benne.
Ha hibát kellene mondanom, akkor az a vágás lenne. Itt-ott azt éreztem, hogy jelenetek hiányoznak – a cenzúra miatt nem csodálnám, vagy szimplán nagyon rosszul oldották meg az események közötti váltást. Ennek ellenére egy világklasszis alakításokkal tarkított mozi, melyet érdemes megnézni.

Nem hiszem, hogy kell ezt magyarázni… Valószínűleg a valaha készült egyik legnagyszerűbb magyar filmmel állunk szemben esetében, mely tökéletesen alkalmas arra, hogy megízleljük, megértsük és meg is szeressük a hazai filmipar sajátos ízét, stílusát, hangvételét. Mégiscsak az a legjobb, ha a mi anyanyelünkön, saját hangon beszélő színészzseniket látunk a kamera előtt, nem?

A film cselekmény tekintetében a hatvanas évek elvárásaink megfelelő nyomvonalon halad: a Magyarországra betörő szovjet hadsereg szükségszerűen felszabadító, a visszavonuló német zabráló, a kettő között virgonckodó nyilasok meg ránézésre is a gyehenna tüzére való torz lények halmaza mindössze – ám remek vetülete a sztorinak, hogy a főhősök nem ezek ellen vagy mellett, hanem közöttük lavírozó átlagemberek csupán, akik túlélnének, netán gondolnak már a holnaputánra is, de leginkább különböző szinteken elfogadták a tényt, miszerint a háborút az élők nyerik meg, és a holtak vesztik el. Bölcs és a film szempontjából rendkívül fontos meglátása a sztorinak, hogy amikor ezek a túlélni vágyó, kiszerű, de nagyon is emberek végül mégis magukra öltik a vörös csillagos mundért, azt sokkal inkább teszik egymásért, mint bármilyen nagy ügyért – végiggondolva, Szijártó a kötelező idealista, aki az ügyért teszi, amit tesz, Gálfy a neurotikus gondolkodó, a film Woody Allenje, a többiek a balekok, Molnár pedig az ő eszük, aki a végponton csak rájön, hogy nem hagyhatja őket magukra.
Ez a hatalmas adag humánum rengeteg kaland és komédia közé szorul be a cselekmény során. A történet érezhetően nem törvényszerűen komikus, sőt, érezzük, hogy a csoda lángját begyújtó utolsó utáni szikra éppen a színészi játék, és ezen a téren egyszerűen nincs megalkuvás a filmben. Sinkovits, Darvas és Major élete legjét nyújtja, és bár színházi színészként az ilyen irányú dicséreteket érezhették később dehonesztálónak is akár, szerintem Sinkovits épp nem az a természet volt, aki kikérte volna magának kultikus filmes sikereinek pozitív visszacsatolásait. Márkus és Ungváry esetében azért lennék óvatosabb, mert ők inkább alázatos és nagyon elkötelezett módon olyan karaktereknek adtak lüktető és megdöbbentően valóságos lelkületet, amik néhány drámai vagy épp komikus pillanatban fontosak csak: úgyszólván, ők tudták, hogy nem illik ellopni a show-t, és meg sem próbálkoztak ezzel – ez lett végül a nagyszerűségük záloga. Különben Ungváry esetében érdekelne a leginkább, hogyan reagálhatott arra, hogy veretes színészként az egész ország évtizedeken keresztül a Tenkes kapitányából emlékezett rá leginkább. Még mindig jobban járt, mint Verebes István Bagollyal, de róla sem tudom elképzelni, hogy kikérte volna ezt magának bárhol, bármikor is…
Mindenképpen felhívnám a figyelmet Sárközy István szolid, de a vizuális tartalmat maximálisan és Dimitri Tiomkinra emlékeztető precizitással támogató zenéjére, Keleti Márton feszült és a színészi munkához viszonyítva valóban komoly hangvételű rendelésére, illetve Pásztor István operatőri munkájára, ami egy megdöbbentően hangulatos, realisztikus, valódi háborús miliőt eredményezett.

Mondom, az egyik legnagyszerűbb magyar film, ami valaha napvilágot látott. Aki még nem látta, ne hagyjon még egy napot pocsékba menni nélküle!

Az egyik legismertebb magyar film és én még nem láttam!
Fantasztikus szereposztás és hatalmas alakítások. Természetesen Sinkovits Imre, Darvas Iván és Major Tamás voltak a legfrenetikusabbak, de összességében ’65-ben még mindenki tudott igazi nagybetűs színészként játszani, érthetően artikulálni, erős tónusban megszólalni és arcjátékával elkápráztatni.
A történet szórakoztató, inkább viccesre vett és persze sok szállóige is ered innen…de ezt már biztosan sokan kiemelték. A magyarok eszén nem lehet túljárni, talán a németeket mutatja a legbugyutábbnak, bár ez a Kádár-rendszerben nem meglepő.

Sokkal több geget vettem észre most, és röhögtem is fel, mint akár az utolsó nézésnél.
Szerintem egy ültő helyben még sosem néztem, pedig ez ilyen, különben lemaradok legalább a feléről. Egy szemöldök felhúzás, egy boka összecsapás…rengeteg olyan néma testbeszéd van benne, aminek ott nemhogy helye van, de kiválóan pontos helye is van, ezekből épül fel igazából a sztori. Sokat kell némán kommunikálniuk, mivel állandóan zajlik valami „megúszós” szitu. Az most külön élmény volt nekem, hogy 1965-ben Sinkovits csibészes beszédstílusa és mindenféle stílusa ennyire menő és eladható, közérthető volt, roppant időt állóvá teszi a filmet gondolom ez is.

A vígjáték nem a kedvenc műfajaim közé tartozik, ezért egy jó darabig nem is tudtam élvezni a filmet. Kevés olyan film vagy sorozat van, ami nálam üt úgy, hogy vígjáték…Persze a háborús témakör mindig is érdekelt, szóval ez nagyban hozzásegített ahhoz, hogy meg tudjam nézni a filmet. Ez inkább társadalomkritika egyébként. Na meg a színészek is jók voltak. Kedvenc szereplőm Albert volt.

Zseniális, fantasztikus, tökéletes – benne van minden.

(Nyilván a megfelelő történelmi szűrőn át kell nézni, de ezt talán mondani se kell.)

Engem úgy istenigazából nem kötött le, de azért csak örülök hogy megnéztem. Mert jó kis film ez, a színészi játék az briliáns, azt meg kell hagyni.
Jókat lehetett rajta mosolyogni. :)

53 év ide vagy oda, a legjobb magyar film, amit eddig láttam. Nem véletlen, hogy mindenki tud idézni belőle egy bizonyos mondatot: Az oroszok már a spájzban vannak!

Vannak benne hatalmas jelenetek.

ÚJRANÉZÉS 2018: Másodjára is megnéztem, hogy másodpercre pontosan ki tudjam hivatkozni belőle a jeleneteket a beadandómhoz.