A fiú és a szürke gém (2023) 76% 155★

Ha a Szólít a szörny és a Híd Terabithia földjére megragadott, akkor ez is tökéletes választás. Igazából egy egyszerű, metaforikus gyásztörténet, de annak nagyon érzékeny, és nagyon szép – kicsit sikerült bekönnyezni is a moziban.
A történet főszereplője elveszíti az édesanyját a háborúban, mikor kigyullad a kórház, ahol dolgozik. Az apja rövid úton elveszi a nagynénjét, aki kiköpött mása az anyjának, kedves természetű, és örömmel sajátjának fogadja a kisfiút, de ő még nem áll készen az új családra – a hamarosan érkező kistestvér gondolatát is rezignáltan fogadja. Mikor apjával vidékre utaznak a háború elől, érdeklődésének egyetlen tárgya a furcsa öregasszonyokkal teli birtokon az erdőben megbújó torony, és az abban lakó szürke gém, ami időről-időre meglátogatja, azt állítva, hogy el kell mennie a toronyba, mert az anyja él, és vár rá. A fiú egy darabig próbálja figyelmen kívül hagyni a hívást, aztán amikor a nagynénje is eltűnik nem lát más választást – elmegy a toronyhoz, és annak titokzatos varázslója egy egészen más világba juttatja…
A film maga Miyazakisan abszurd és szürreális, de szerintem tökéletesen illik ahhoz, hogy lényegében az egész egy kisfiú útja a gyásszal. Ahogy az említett Szólít a szörnyben a szörny meséi a világ szürkeségéről és bonyolultságáról szóltak, arról, hogy nincs mindig jó és rossz, és amikor van, akkor is könnyű félreértelmezni, melyik-melyik, úgy itt is, visszatérő téma, hogy mindig van veszteség. A pelikánok talán pusztítónak és vadnak tűnnek, de végső soron csak a túlélésükért küzdenek. Himi, a tűzlány megküzd velük, de velük együtt éget jónéhány születendő lelket is. A szürke gém csalfa és önző, de képes a barátság megértésére, és a segítségére sokszor szükség van – bántani kell, meg meggyógyítani, hogy az ember mellé álljon. A papagájok kicsik, aranyosak, színesek az egyik világban, de komolytalan, pusztító szörnyekké válnak a másikban – a veszélyt pedig nem is a méretük vagy a vadságuk, hanem egyszerűen az ostobaságuk okozza. spoiler
A cselekmény szimbolikáján túl Mahito, a főszereplő kisfiú egyszerűen mint karakter is működik. Reális gyerek, reális ügyetlenkedéssel és makacssággal, reális kíváncsisággal, és az elengedésre való képtelenséggel. Gyönyörűen sikerült bemutatni az első találkozást a halállal és annak feldolgozását, és különösen tetszett, hogy bár Mahito szemszögén keresztül sokszor gyanúsnak, vagy furának hatottak, azért láthattuk azt is, a maguk módján mennyire kedvesek a mellékszereplők. Natsuko bájos, eltökélt anyafigura, aki kétségbeesetten szeretné átvenni a nővére szerepét, és támaszt nyújtani, Mahito apja kicsit bolond, kicsit szerencsétlen, de azért látszik, hogy nagyon próbálkozik, és szereti a családját, Himi nagyon cuki, és a Szürke Gémen is rengeteget tudtam derülni. Miközben az egész filmet végig belengi egyfajta melankólia, azért rengeteget lehet nevetni, és ez is kell a kettősséghez.
Az animáció szerethető, a zenébe pedig teljesen belebolondultam (Hisaishi Joe azért továbbra is különleges helyet foglal el a szívemben – határozottan ott van a legkedvesebb japán zeneszerzőim sorában). Az egész film nagyon vad képi világgal bír, persze van nyálka is, mert Miyazakinál mindig van nyálka, de abszolút illik a hangulathoz.
Bátran merem ajánlani. Miyazaki-sensei a mai napig tud alkotni, és azért nagyon kicsit még merek reménykedni, hogy ez sem a tényleges utolsó műve lesz.

Istenkém, hiába várok napokat, nem fogok tudni egy normális értékelést összehozni, úgyhogy csak leírom, hogy mind a négyen imádtuk, természetesen könnycsepp is csordult, szuper élmény volt! Ráadásul az Uránia Filmszínházban néztük, még sosem jártam ott, valami csoda az az épület.
Mindenkit más- más mozzanat fogott meg a filmből, de abban egyetértettünk, hogy A fiú és a szürke gém mondanivalója talán a legmélyebb az általunk látott Miyazaki alkotások közül. Nem maga a történet a lényeg, az talán nincs is neki, hanem a szimbolika.
Elgondolkodtató (természetesen), emésztgetni kell. Imádom, ahogy a lélek titkaihoz nyúl az alkotó.
Emellett valami meseszép a grafikája, az animáció aztaaa és a zene…
Na, nekünk ez tíz csillagos lett.

Mi volt ez…
MI.VOLT.EZ…?!

A Ghibli stúdióban ezúttal nem tudom, mit fogyasztottak, de valami piszok ütős cuccnak kellett lennie. Olyan volt az egész film, mint egy drogos trip.
És nem hittem, hogy ilyen valaha le fogok írni, de Miyazakiék elkészítették az első papagájos horrorfilmet. XD

Én sok marhaságra vevő vagyok, de őszintén megmondom, teljesen értetlenül állok a film előtt…

AMI NEM TETSZETT:
– A „történtet” se füle, se farka, a cselekmény össze-vissza dobált jelenetek halmaza. (Teljesen random történnek dolgok, nem derült ki, hogyan és miért jutottak el A-ból B-be.)
– A karakterek teljesen érdektelenek.
– Hosszú. Túl hosszú!
– Tele van WTF momentumokkal. A szürke gém belsejében egy ronda hapsi lakik. Miért?! Ki ez?! Az építőkockák miből vannak? Hogy kerültek oda?! A mostohaanyuka hogy került át a spoiler?! Miért nem figyelmeztette apuka a gyereket, hogy ilyen fura madár garázdálkodik a környéken és egyébként spoiler?
– A cseléd néniktől kirázott a hideg…
– Miért hablatyolt arról a férfinek kinéző csónakos nőszemély, hogy „vigyázz, mert jönnek a márnemtudomkik”? Ezzel végül nem kezdtek semmit, spoiler. -_–

AMI TETSZETT:
– Hogy a madarak mindent összecsináltak. :D
– A papagájok mesterkedései. spoiler
– Amíg csak emberi foga volt a gémnek, addig tök jó volt.
– @amnézia kiakadásai a film közben. XDDD

Összességében: nekem ez magas volt. Nagyon magas!

Ó, és a kedvencem: az egyik karakter túl sok könyvet olvasott, ezért spoiler. (Úgy érzem, kezdhetek aggódni. :D)

Nekem nagyon tetszett, nem is értem, miért vártam eddig vele. Nem könnyen érthető film, tele van szimbólumokkal, amiket nem mindenki lát át. Egyrészt a film egy felnövéstörténet, de ugyanakkor szól a gyászról, halálról, veszteségről, gyászfeldolgozásról, szeretetről, családról és újrakezdésről is. Na, és persze a batorságról, barátságról és önfeláldozásról is. Sokrétű történet egy nagyon érdekes történetvezetéssel. A grafika és a látvány ismét csillagos ötös, Mahito karakterfejlődése nagyon jól átjön. De a többiek is remekek és persze a vége happy end. Tutira még sokáig velem fog maradni a film, mert megérte megnézni. Miyazaki ismét zseniálisat alkotott!

Miyazaki az egyik legjobb dolog, ami az animációs filmmel történt.
A fiú és a szürke gém az életmű egyfajta összegzése: majdnem minden korábbi filmjére és témájára utal, ott van mindjárt a második világháborús japán környezet és a megkapó pacifista üzenet (Szél támad), a gyermeki, nagy téttel bíró felfedezőút valamilyen párhuzamos világban (Chihiro), az elrontott dolgok (környezet, emberi kapcsolatok) helyrehozásának, átalakításának kérdése (Lupin, Mononoke, Ponyo, Nauszika), a varázstalanítás és modernitás kapcsolata (Kiki), továbbá a kérdés, hogy miként viszonyuljunk a hatalomhoz és az utópiákhoz (Laputa), de azért nem vérkomoly minden, jut idő a játékosságra, a kalandra, amelynek során furábbnál furább figurák bukkannak fel és társulnak a főhőshöz (A vándorló palota, Totoro).

Annak ellenére, hogy ilyen sok mindenhez nyúl benne, elég letisztult és minimalista ez a világ (meg a másik is), hiszen vannak benne lények, csodák, nagy felismerések, de azért nincs akkora tobzódás, mint mondjuk a Chihiroban. Persze ezzel együtt szép és lenyűgöző a képi világ, pl. mindjárt a tűz az elején, vagy a pelikánok támadása. A történetmeselés a Miyazakitól megszokott gördülékenységgel zajlik, az egyénitől (egy kisfiú gyásza) fokozatosan jutunk el a lehető legmakróbb szintig, mondjuk hogy milyen gondolatokból építsük újjá a világunkat, kell-e a megváltás vagy sem. Ezért egyetértek azokkal, akik* szerint a gyász fontos témája a filmnek, ugyanakkor érdemes azt is figyelembe venni, hogy Miyazakinak mindig is volt egyfajta világnézete, mondanivalója a kis és nagy dolgokról egyaránt – ezt viszont soha nem erőlteti, egyszerűen bemutatja, milyen világban lenne jó élni. És ezt olyan gyönyörűen, fantáziadúsan, nagy érzékenységgel teszi, hogy az ember szívesen időzne tovább az ő világában, jóval filmjeinek megtekintése után is.

A fiú és a szürke gém bizonyos szempontból reményteljes. Szerintem az van benne, hogy: spoiler spoiler

Végezetül érdemes még egy szót szólni a film recepciótörténetéről, mert az azt mutatja, hogy 2024 a pusztító szóviccek éve lesz: a megsérült gém láttán a moziban valaki közbeszólt, hogy gém over.

*https://24.hu/kultura/2024/01/09/a-fiu-es-a-szurke-gem-…

Miyazaki Hayao eddigi legfurcsább filmje, egy bizarr modern fantasy, amely egyrészt egy pszichológiai utazás, másrészt pedig egy szürreális, helyenként kifejezetten pszichedelikus trip. És alighanem ezért is dobálják a sok negatív értékelést, mert mindenki meglátja a Ghibli nevet a stáblistán, és már be is sorolták maguknak a filmet… ami aztán meg nem is hasonlít arra, amire vártak. A film első fele nagyrészt eljuttatja a főhőst a fura világba, amiben a lényegi rész játszódik. Ez alapvetően egy jobban sikerült történelmi rész, gyönyörű hátterekkel, érdekes szereplőkkel és nagyon lassú meséléssel. Ez utóbbit azonban enyhíti, hogy a szituáció egyre félelmetesebbé válik, főleg a címbéli gém miatt, akivel egyre egyértelműbben nem stimmel valami. A film második fele pedig az utazás a másik világban, egy szürreális őrület, ahol a lélektani utazás állomásai figyelhetőek meg, és a nagy cél megtalálása. Ennél többet nem akarok mondani a történetről, talán így is sok. Nyilván a technikai megvalósítás pontosan olyan, amit elvártam: gyönyörű, részletes, színes, és a témához illően kicsit ijesztő is. A főhősökkel nehéz azonosulni, de ez egyáltalán nem probléma, mert abszolút külső szemlélőnek szán minket a film, és így megismertet minden részletet, amire szükségünk van, noha a szürreális történetmesélés miatt így is elég nagy figyelmet kíván meg.
Bár a régi, klasszikus Ghibli-filmek jobban bejönnek, mindenképp jó húzás volt Miyazakitól ez a drasztikus stílusváltás, és nekem tetszett a film.

Végre sikerült ezt is pótolnom, bár még így is rengeteg Miyazaki mű sorakozik a várólistámon.
A kézzel rajzolt animáció még mindig verhetetlen a szememben, így mind vizuálisan és hangulatát tekintve is csúcskategóriás a műfajban, ugyanakkor jóval elvontabbnak, illetve nehezebben értelmezhetőnek éreztem, mint a korábbi nagy kedvenceimet: a Chihiro-t, vagy a Howl-t (Igen, nekem ilyen „basic” az ízlésem…), ezáltal számomra nem ér azok nyomába.
Eléggé megszenvedtem az elénk dobott kis puzzle kirakásával és igazából most sem teljesen tiszta minden. Eleinte letudtam azzal a beteg képivilágot, hogy a „nyári üdítőnk” (Mahito – Mojito. Biztos Jujustu Kaisen rajongó volt a fater.) spoiler, de később azért kezdett összeállni a dolog. Az is eszembe jutott, hogy az anyja által ráhagyott könyv világába képzeli magát, és abba menekül az őt továbbra is kísértő tragédia elől, de már ez sem állt túl távol az igazságtól, mert a tényleges értelmezés elvileg(?) a gyász feldolgozásának egy túlszimbolizált bemutatása, ami végigmegy az elzárkózás, az önhibáztatás, a tovább lépés és a feledés szakaszán is. (Aztán lehet, hogy totálisan tévúton járok, és ez sem igaz.) Ezeket persze szerintem nem is kell feltétlen belelátnunk, hisz egyszerű fantasy-ként sem működik ez olyan rosszul, mert itt is megvolt a klasszikusok spoiler.
A gém egyébként nagyon creepy volt az alakváltások közben, a kis „adipose” utánzatok viszont cukik, plusz a soundtrack-et is díjaztam. Egyszer simán nézhető a nehezebb emészthetősége ellenére is, de Oscar bácsi ide, vagy oda, nekem messze nem ez a mester legerősebb műve.

Haza is értem, meg aludtam is rá egyet. Az első gondolat: Mi ez a nagy csend? ( Biztos, mikor már sokadszorra nézem majd, akkor már fel fognak tűnni a zenék, de most kb. úgy néztem végig, hogy nyelni is alig mertem nehogy hallani lehessen.)
Az egyből átjött, hogy ez tényleg Miyazaki utolsó műve (elvileg). Nekem tetszett, hogy minden művéből előbukkantak hasonlóságok. Nagyon szép történet az elengedésről, és elfogadásról. Igaz szerintem voltak benne lyukak, amik eléggé a levegőben maradtak. Egy kicsit több volt a főbb szereplő a történeteikkel, mint kellett volna, akiknek sajnos nem jutott elég idő, hogy jobban kibontakozhasson. A gémről szinte ki sem derült semmi.
Az biztos, hogy ezek után sosem lesz papagájom. (Egyszer felejtsek el enni adni neki, aztán azon kapom magam, hogy feni a kést XD)
A nagy csend és rések ellenére, én nagyon jókat nevettem, mert jól oldották a feszültséget a komikus jelenetek. Így visszagondolva, nem is emlékszem volt-e olyan Miyazaki mű, amin nevettem volna.
Hogy őszinte legyek nekem nagyon fognak hiányozni ezek a mesterművek, mert a mai világban már nem a minőség, hanem a mennyiség a lényeg. Nagyon kevés ilyen mű készül sajnos.

A téma tetszett, a megvalósítás nem mindig. Nehezen rázódtunk bele és az első negyedét nem is igazán élveztük. Érthetőnek szerintem érthető, csak meg kell szokni az abszurditását. Viszont nagyon jól vegyíti a drámát és a humort; kifejezetten szórakoztató történet. Érdekes és a végére elmondhatom, hogy lekötött és egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem, pluszban Hisaishi Joe zenevilága most sem okozott csalódást, de nem az a Miyazaki film, amit sűrűn újranéznék.

Gyerekbarát Hichcock némi Disney (Hófehérke) plágiummal

Egy órája tartott a film, amikor @Kiskakukk odahajolt hozzám:
– Te érted, miről szól ez a film?
– Nem, reméltem, hogy majd te elmagyarázod.

Amúgy nem mondom, hogy rossz volt, mert marha jól elszórakoztunk a film alatt, szinte minden mozzanatát tudtuk kommentálni egymás között (pl. „Nagyon beszívhattak ott a Ghibli stúdióban").
Az első fél óra tetszett, és addig követhető is volt: trauma, gyász feldolgozása, változások elfogadása spoiler, de aztán mindketten elveszítettük a fonalat. Pl. spoiler stb. stb.
Elhiszem, hogy sok szimbólum van a filmben, és talán csak mi vagyunk túl földhözragadtak vagy nekünk is be kellett volna szívnunk ahhoz, hogy a készítők fejével gondolkodjunk, de ha ezer másik dolgon jár az agyam film közben, az tényleg nem jelent jót.
Azt hiszem, a végén az üzenetet is nagyjából értettem spoiler, és jó is lett volna, ahogyan a film célja is, de a megvalósítás és én (mi) nagyon mások vagyunk.