A dominó-elv (1977) 64% 12★

A 70-es években (is) népszerűek voltak a hatalom elleni fellépést bemutató filmek, itt egy titkos szervezet konspirál Tuckert felhasználva. Tudja, hogy csak egy bábú, de hisz magában és abban, hogy ép bőrrel megúszhatja ezt a játékot, ha jól keveri a lapokat. Jól megírt történet, látszik rajta, hogy könyves adaptáció volt. A thriller vonal is jó, bár néha leül a párkapcsolatra koncentrálva.

Ez a film bizony túlságosan is komolyan veszi magát. Nagyon komoly összeesküvés-elméletes háttértörténetét egyértelműen rosszul prezentálja, felvezető stáblistájában túldimenzionálja saját magát, majd mindazt, amire végig vártunk a cselekmény során, besűríti az utolsó tíz percébe. Az egyébként nem is túl sok 102 perces műsoridő így a végére mintha életünk egyik leghosszabb filmélményévé válna…

Természetesen érzi az ember, hogy nagyon szorosan kötődik ez a darab a korszak divatos bizalmatlanság-mozijaihoz. A hatvanas évek ellenkultúrája és mozgalmisága már nem létezik ekkor, de a Vietnam-szindrómás közvéleményben egyre több gondolkodó kezd paranoiásan félni az államtól és a különböző láthatatlan szervezetektől – a Kennedy-gyilkosságok és a Watergate-botrány után erre talán még meg is volt az okuk. Előbbi modelljére nem nehéz ráismerni A dominó-elv cselekményében, bár a kivitelezés rendkívül gyenge lábakon áll. A forgatókönyv és a rendező nem képes érzékeltetni az összeesküvés jelentőségét, méretét, erejét – a mozi ígéretesen indul, majd lassan építkező akciófilmmé, románccá, majd újra lassú és nem túl emlékezetes akciófilmmé válik. Az utolsó tíz percben pedig, mint írtam már, megkapjuk azt az esszenciális tartalmat, amit egészen addig elfelejtettek nekünk beadagolni.
A színészi munka tükrözi a fentieket: Richard Widmark kivételével nem találkoztam értékelhető játékkal, Gene Hackman olyan szolid alaphangon lobog, hogy a hosszú ideje bennem élő Hackman-szkepticizmus hatalmas adag üzemanyagot kapott általa. Eli Wallach semmit sem tesz hozzá a mozihoz, Widmark viszont ugyanúgy ragyogja be a kamera előtti teret, mint az idős Jean Gabin. Candice Bergen látszólag nyugodtan lecserélhető lenne a korszak bármelyik harmincas női filmszínészére akár a műsoridő felénél is – talán észre sem vennénk a váltást.

Nem tetszett. Nem éppen gyenge lábakon álló, végül mégis ingatag és súlytalan mozi A dominó-elv, ezen bizony még dolgozni kellett volna.