A bajhozó (1972) 58% 6★

Elég egyértelműnek tűnik, hogy ez a film a Borsalino sikerét meglovagolva próbálhatott anno érvényesülni, és hát önmagában a hasonlóság még egyáltalán nem ördögtől való, ha egyszer az alkotók beleadnak mindent. Ráadásul ha lehet, az epikus, évtizedeket felölelő történetszövéssel még rá is licitálnak kicsit az „európai vintage maffiafilm” témában máig is egyfajta etalonnak tekintett elődre. A bajhozó mégsem működik, pontosabban nem állja igazán szépen az idő próbáját.

Feltűnő például, hogy ez a film tényleg megalomán, de sem a hangulatteremtő ereje, sem a stílusa nem tudja összefogni a cselekmény legalább 10-15 évét. A forgatókönyv jószerével három-négy, külön is filmre vihető történetet fűz össze, ami érezhetően sok – azt is jelenti egyúttal, hogy egyik korszak, miliő, setting sem elég kidolgozott, elég átélhető, otthonos a nézőnek. A harmincas évek gengszteréletérzése nagyon vékonyka, a börtöndráma nem izgalmas, a tengerparti aknaszedős kaland a témába vágó alapművel összevetve (A homok alatt, 2015) egyenesen nevetséges, a finálé pedig körülbelül-nagyjából az, amire a korabeli néző élmény tekintetében jegyet válthatott.
Nem segít a dolgon, hogy Michel Constantin, bár méltatlanul elfeledett színésze a korszaknak, meglehetően egydimenziós figura, Belmondo pedig érezhetően félgőzön megy, nem vagyok meggyőződve róla, hogy magáénak érzi a produkciót. Claudia Cardinale jelenléte sokszor mintha mentene az összképen, de inkább az járt a fejemben vele kapcsolatban, milyen jól mutatott volna ő a Borsalinóban – vagy ketten Belmondóval annak folytatásában, ami így Delon one man show-jává olvadt, noha egyáltalán nem volt rossz film.
Nem először tűnik fel, de François de Roubaix zenéje megint végletek között ingadozik – most például pokolian jellegtelen és felejtős. José Giovanni rendezése és írása tulajdonképpen sarokpontja a film sikertelenségének, a megalomániája mellett tombol benne a jellegzetes hetvenes évekbeli olaszos íz, és a technikai kivitelezés is mellőz bármiféle érdekességet.

A bajhozónak sajnos nincs igazán érdekes vagy kiemelkedő alkotóeleme. Minden ízében langyos középszer, furcsa mód ezzel összhangban még a magyar szinkronja is, amit Mihályi Győző és Vass Gábor sem tud megmenteni – valószínűleg a hatos lenne a reális pontszáma, de azért adok rá ötöt, mert Belmondo filmográfiájában az efféle zsánermozikból tényleg 12 volt egytucat, jóval egyhangúbb az ő neve által fémjelzett felhozatal, mint Delon hasonló alkotásai.