A bába (2015) 80% 7★

Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatást gyakorol majd rám. Úgy ültem le, hogy egynek elmegy, legalább látok egy kis finnséget is, erre kiderül, hogy ez egy egész jó film. 1944-ben a németek még Finnországban vannak, 200 ezer katonával. Az egyik lappföldi kis faluban élő bába, Helena, első látásra beleszeret Johannesbe, az ifjú SS katonába. Helena eldönti, hogy bármi is történik, mindent elkövet azért, hogy a fiú észrevegye őt, ezért jelentkezik a finn határtól nem messze felállított táborba ápolónőnek. Szerencséjére újra találkozik Johannesszel, és ő sem közömbös a lány iránt. A probléma csupán az, hogy épp egy kisebb koncentrációs táborban teljesítenek szolgálatot, ezért kénytelenek alkalmazkodni a körülményekhez.
Többet nem mondanék a tartalomról, ebből már gondolom lehet sejteni, hogy nem egy vidám, romantikus alkotás. Bár nem mutatnak benne annyi borzalmat, mit más holokauszt filmekben, de a hangulata épp eléggé nyomasztó. Két dolog teszi igazán egyedivé: egyrészt ritka, hogy egy háborús filmnek nő legyen a főszereplője, itt viszont az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Másrészt ez az első olyan általam látott film, ahol érzékeltetik, hogy milyen hatással lehetett az egyes náci katonák lelkére az, amit elkövettek. Nem mentem fel egyiküket sem, de gyanítom, hogy közöttük is voltak olyanok, akik nem egészen ilyen tettek elkövetésére számítottak, amikor jelentkeztek az SS-be. Persze végül mégis eladták a lelküket. Viszont pontosan ettől lesz még érdekesebb az egész film, mert ebből következik a nagy kérdés: ildomos-e azért drukkolni, hogy Johannes túlélje a háborút és boldogan éljen amíg meg nem hal? Az SS katona, aki jelen volt a Babij Jar-i mészárlásnál. Mi van ha az ember mégis szimpátiát érez iránta? Ezért éreztem ezt a filmet jónak, mert kifordítja a világot, mert elgondolkodtatott. Lebontja az eseményeket az egyének szintjére, és így már nem olyan könnyű megmondani, hogy ki a jó és ki a rossz. A finnek egyébként nagyon nem voltak szimpatikusak benne, ami fura, mivel ők készítették a filmet magukról.

Hosszú és nehéz film. Súlyos.
Mégis – vagy épp ezért – érdemes megnézni.
Egyrészt a mai világban nem lehet elégszer hangsúlyozni a béke mindenekfelettiségét, nem lehet elégszer beszélni a háború testi-lelki borzalmairól, mert néha úgy tűnik, mintha ez az iszonytató tapasztalat kezdene kimosódni az emberekből, minta már sokan nem félnék a háborút, sőt. :-(
Másrészt a saját lelkünk tisztogatásához is jól jön ez a film.
Merthogy nem egy klasszikus jó-rossz történetet látunk, hanem embereket, akiket bedarált a háború, bárhová is születtek, nem menekülhettek.

A finnek nem egy szemérmes nép. Azt mutatják, ami van, ami volt, pontosan ugyanúgy. Nincs itt semmilyen plusz hatásvadászat, vagy éppen tompítás. Nem az a céljuk, hogy beleéld magadat valamelyik szereplő bőrébe, nem céljuk, hogy a valakivel való azonosulást direkt segítsék.
Ez egy ballada, nem is lehet más. Elmondjuk, hogy mi történt és hogyan. Elmondjuk az életünket.
És ez a film egy valóban megtörtént esetet és cselekményeket dolgoz föl.
Ecce homo! – mondhatnánk. És mondjuk is.
És ne ítélkezzünk, hanem örüljünk, hogy nem minket daráltak le abban a szörnyű világégésben.
Mert vajon mi tudtunk-e volna győzni a halál felett?

És vajon itt és most, tudunk-e?