Kedvenc

tartalmak művészek művészértékelések értékelések események filmnézések gyártók hozzászólások idézetek karcok kihívások listák plakátok szavazások triviái

Az a helyzet, hogy nem érdekel, én erre 10 csillagot adok.
Lehetne elemezgetni, egy órán keresztül akár, mit is láttunk ebben a sorozatban, de inkább azt mondom, hogy nézze meg mindenki.
Nem egy könnyű darab, meg tudta ülni a gyomromat, de mégsem annyira, hogy ne akarjam folytatni. Pedig ha rólam van szó, általában ilyenkor félreteszem a sorozatot kb két hétre és emésztek. :P
Valami mégis vitt tovább, talán a főszereplők állhatatossága, erkölcsi szilárdsága és egymás és felebarátjuk iránti szeretete volt az. Fújj…milyen nyál, de tényleg fantasztikus karaktereket dobtak össze. <3 A színészek között annyira jóóó volt az összhang, amit láttam én már néhány videóban is korábban, de abszolút felülmúlták a várakozásaimat. Főleg Han Hyo Jo a W után…, de PHS-iket is szuper volt újra látni, a szemei még mindig levesznek a lábamról. :)
Azt kell mondanom, hogy a színészi gárda tökéletes volt! Olyan érzelmeket tudtak kiváltani belőlem, hogy inkább el sem árulom. :D
Egyszerűen hihetetlen volt látni, mit hoz ki az emberekből egy ilyen helyzet, s közben tudom, hogy sajnos nagyon is lenne ilyen a való világban is.
Sok mindent lehetne írni, a lényeg, hogy nekem nagyon bejött a sori, szinte mindent szerettem benne, különösen tetszett a filmzene, tökéletesen kiegészítette a sorozatot, jelentősen hozzáadott a hangulathoz.

Pont kánikula idején kell néznem… Éjszaka meg nem alhatok nyitott ablaknál, mert bejön a mumus.

Hollywood az utóbbi jó pár évben gondoskodott arról, hogy a szörnyfilmek totál érdektelenségbe forduljanak nálam. Ugyanis hiába a megaton látványcirkusz, ha a zúzások közötti időintervallumban full jelentéktelen, ostobán cselekvő humanoidok szerepelnek, egy érdektelen, mindenféle izgalomtól mentes, sztorinak álcázott alibizésben. A Kong: Skull Island-nek és a 2013-as Pacific Rim-nek sikerült elérnie, hogy utóbbi tényezőket némileg redukálva, pofásabb kivitelezéssel, megfogóbb hangulattal kompenzálva egy marha szórakoztató szintet képesek legyenek megütni.

Godzilla volt az egyetlen olyan alany, akinél ez sokadik próbálkozásra se akart összejönni. Nálam már Roland Emmerich ’98-as filmje is távol állt az élvezhetőtől, kifejezetten rosszul öregedett darabnak tartom. Gareth Edwards 2014-es mozija bár iszonyú jól nézett ki, a szerkezeti felépítése és az emberi oldal igencsak kasztrálta az élményt, a folytatást ugyan más gárda rendezte, de nyugodt szívvel hagytam ki, hallván sokaktól, hogy még ennél is rosszabb.
A Godzilla vs. Kong még adott egy utolsó lehetőséget, de a fizika hanyag használatával és a dimenziótlan, kínosan debil figurákkal roncsolta a beleélhetőséget számomra. Magamat kímélve a Godzilla x Kong-ot teljesen figyelem kívül tudtam tartani, ami az előzőnél szintén rosszabb megítélést kapott.

Egyéb sorozatos próbálkozás jött még közben, azonban kintről ódákat kezdtek zengni egy Minus One nevezetű alkotásról, amit tényleg méltónak hangzott az őshüllő legendás hírnevéhez. Erre szintén csak legyinteni tudtam, gondolván a korábbi műremekekre, azonban az egyre jobban szárnyra kapó dicshimnuszok csak felkeltették a figyelmem. A vizuális effektekért járó Oscar-díj se tűnt véletlennek, így nőtt bennem a hype, a végeredményt látva pedig nemcsak megszületett az eddigi legjobb kaijumozi, de határozottan túlmutatva önmagán valami hihetetlenül odavágott.

A mindössze 15(!!!) millió dolláros költségvetése ellenére állati királyul fest a film. Godzilla megjelenése, termete fantasztikusan realizált és végre nincs olyan arcpirítóan kezelve, mint az emberiség „védőszentje”, hanem a félelmet sugárzó fenyegetettsége abszolút érzékelhető. Talán furcsának tűnik, de a 2 órás játékidőben a címszereplő monstrum inkább úgymond eleget szerepel, mintsem sokat, ugyanis a többletrészt az emberi szál teszi ki, viszont sosem volt ennyire mélyen átélhető és tekintély követelő ebben a szubzsánerben.

A főhős Shikishima személyisége egy gyönyörű szép, megérintő lélektani ívet kap, tucatnyi emlékezetes mellékszereplővel kerül szorosabb interakcióba és nekik egytől egyig megvan a maguk jelentősége, jelleme, magával ragadó funkciója a történetben. Ha csak a kislány sorsába belegondolunk, na az mennyire megrázó. A háborús időszak, közeg iszonyú hatásos, autentikus töltetet ad a dráma élesedéséhez, kibontakoztatván az elszenvedés, a megtörtség, a reményadás, a feloldozás keresés, az összefogás, az élni akarás gondolatkörét, érzésvilágát, mesteri kontrasztba állítva Godzilla pusztító lényével.

Ezen felül rendkívül intelligens hangvételű mozi, ahol az emberek (most figyelj!) full észszerűen, kompetensen cselekszenek, hova tovább egy ponton komplett stratégiai tervvel rukkolnak elő, de ha úgy adódik magabiztosan mennek bele a gyors döntésekbe. Az ősgyík tarolásai, támadásai döbbenetes erejűek, mikor szemtől szemben állnak vele az emberek iszonyatos feszültség keletkezik minden alkalommal.
A japánokra jellemző túlgesztikulált beszédstílus se tudott kilökni, ennek folyományaként a színészi alakítások életszerűnek, őszintének hatnak. Meglehet, hogy néhol ki lehet következtetni mi fog történni, de annyira cefetül erősen vannak átadva ezek is, hogy nem voltak zavaróak.

Megtörtént a csoda egy sokrétű, minden fronton elementáris hatású mestermunka született a szememben, a szörnymozik új etalonja emelkedett felszínre, amiért a királygyík végre becsülettel, tisztességgel ordíthat az égbe.

2022-ben sem maradunk szuperhősök nélkül – ez a rajongók számára remek hír, de bizonyára rengetegen vannak, akik az évek során megcsömörlöttek a képregényadaptációk CGI-ba öntött vizuális cunamijától. Ennek egyik oka lehet, hogy bár mind a Marvel, mind a DC univerzuma szó szerint tonnaszámra önti magából a különböző maskarás jó- és rosszfiúkat, mégis a töredékét sem láttuk közülük ezidáig, sokkal inkább a jól ismert (bejáratott) hősök kapnak központi szerepet a filmvásznon. Jogosan merülhet fel a kérdés: valóban szüksége van a világnak egy hetedik (!) színész által alakított Denevéremberre, és mégis miben tud újat mutatni a korábban látott verziókhoz képest? Erre ad tökéletes választ a The Batman.

Amit elsőként fontos kiemelni, az a már-már torokszorító atmoszféra, ami belengi az egész filmet: a fényképezés, a látványvilág, az árnyékok, a sötét színek és tónusok játéka abszolút funkcionális – nem pusztán díszletként működik (rád nézek Justice League…) – és mesterien komponált, akárcsak Michael Giacchino fantasztikus zenéje; Matt Reeves pedig a legsötétebb noirok reményvesztettségét párosítja az akciójelenetek csontig hatoló, kőkemény realizmusával és a horrorok nyomasztó érzésével. Nem akarok pro-kontra érveket felsorolni a korábbi adaptációk és jelen írásunk alanya között, de az biztos, hogy hősünk eddig messze a legérdekesebben prezentált sötét lovag mind közül – ugyan minden korábbi változatnak megvolt a maga sajátos stílusa, ennélfogva egyformán szerethetők is valamilyen szinten, legyen szó akár a klasszikusan különc playboy-ról (Keaton), akár a realista komolyság hörgő hangú őréről (Bale), akár az egysorosairól és feltűnő mellbimbóiról ismert Don Juan-ról (Clooney), egyikük sem volt ennyire izgalmas, sőt hatványozottan sérült személyiség, és pontosan ez adja Batman legfőbb kvintesszenciáját.

Pattinson ugyanis alig szerepel Bruce Wayne-ként, a játékidő java részében maszkot visel, és nyilvánvaló, melyik szerepben is érzi jól magát emberünk, aki néma megszállottságtól és olthatatlan dühtől vezérelve gondolkodás nélkül szarrá ver minden útjába álló gonosztevőt. Ebben a Denevéremberben ugyanis százhúsz százalékosan dübörög a kielégítetlen bosszúvágy, ám a legbrutálisabb akciójelenet közben is érezzük az álarc alatt megbújó bánatot és szenvedést. Mivel egy kvázi „kezdő" igazságosztóról beszélünk, hiszen csupán két éve püföli az ellent a sötét sikátorokban, ennélfogva gyakran tűnik céltalannak ez a mérhetetlen agresszió, mégis ez Batman legfontosabb eszköze (no meg persze a golyóálló páncél), ettől pedig nem csak a bűnözőkben kelt rettegést, hanem az egyszeri nézőben is. Erre pedig remekül rákontráz a rendezés: a belső monológok, a feketére sminkelt szemek, a zavaros naplóírás mind hozzátesznek ahhoz, hogy egyre jobban elmélyedjünk hősünk elméjében, egy idő után pedig rádöbbenünk, hogy bizonyos szempontból nincs is akkora különbség közte és a sorozatgyilkos Rébusz között.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Reeves 19-re lapot húzott és bejött neki: hosszú évek után úgy vászonra vinni a sötét lovag történetét, hogy új színt vigyen a karakterbe és a képregényfilmes zsánerbe egyaránt már-már lehetetlen feladatnak tűnt, mégis sikerült megugrani az elvárásokat. A noir és a pszicho-thriller stílusjegyei roppant különleges szájízt adtak a történetnek, a színészi alakítás egytől egyig hibátlan, akárcsak a hangulat és a látvány, ami az első perctől magába szippant és nem is ereszt el a végéig. A The Batman bebizonyította, hogy galaktikus akcióorgia és műmájer világfájdalom nélkül is lehet minőségi, maradandó szuperhősfilmet készíteni – igaz, a szuperhős kifejezés most nem feltétlenül állja meg a helyét, de ezzel az égvilágon semmi probléma nincs.

Teljes cikk: https://ugytudjuk.hu/cikk/2022-03-16_vampirbol-denever-…

Nem gondoltam volna, hogy a Királyság titka után rövid időn belül egy másik zombis sorozat is a két napos sorozatdarálásaim listájára fog kerülni, de ugye az élet tele van meglepetésekkel. :) Picit féltem attól, hogy mi újat tudnak mutatni ezen a téren, és igazából ha jól belegondolok, nem is találtam semmi olyat, ami olyan nagy újítás lenne. Akkor mégis mitől olyan nagy szám?

A tálalás. Az zseniális volt. Végig lekötött. Izgalmas volt figyelemmel kísérni az egyének, vagy a kis csoportok küzdelmeit a túlélés érdekében. Láthatjuk, hogy a diákok aktuális problémáira, nehézségeire (iskolai zaklatás, tanárok szemethunyása, vizsgák, stb.) hogyan tesz rá egy jó nagy lapáttal a fertőzöttek megjelenése. És hogyan maradnak továbbra is velük ezek a problémák. Tetszett, hogy az első pár részben nem tudni, kik vannak biztonságban, kiket véd a főszereplők „sérthetetlensége”, mert ugye róluk szól a sorozat. Aztán amikor letisztulna a dolog, akkor bizony jön pár Trónok harcából ismerős hulljanak a fontosabb karakterek csavar is. Szóval senki sincs biztonságban. Végig megvan az a bizonyos feszültség, csak néha-néha hagynak minket nézőket megnyugodni, ilyenkor kapunk némi diákrománcot, lelkizést, karakterfejlődést.

Tetszett, hogy nem sokat lacafacáztak a vírus háttértörténetével, szinte azonnal megtudjuk miért és hogyan jelent meg a színen. A fertőzöttek mozgása, természetellenes testcsavarásai a Train to Busanból ismerős lehet. Ha az a világ bejött, akkor ez kb. ugyanolyan lesz. Nem spóroltak a vérrel, a szaftos jelenetekkel sem, szóval az arra érzékenyek ne kajálás közben tekintsék meg. Csak ajánlani tudom.

Nyomokban ugyan tartalmaz szórakoztató morzsákat, de eléggé tucatfilm, az élvezhetetlen fajtából. Látszik, ahogy egy kreatív írás szabálykönyv szerint pipálgatták az elemeket, ezért legalább van valamilyen történeti ív, de semmi szív-lélek, semmi mélység és sokszor le is ül. Blah.

Rég nem éltem át ilyen „tipikus akciófilm” hangulatot: pörgős, látványos, zajos, mégis megkomponált, nem csak puffogtatás ide-oda a trükkökkel. Ahol a jófiúkat nem védi a plot-armor, még a főhős is simán kipurcanhat, ahol az ellenfél leküzdéséhez vállalt merészségnek nincs határa, ahol együtt hajlongsz a szereplőkkel a belső nézetből végigjátszott autósüldözésnél, ahol nem feltétlenül van happy end, de a jogos bosszú jár. :) Színészi játékot, nagy drámát nem érdemes keresni benne (főleg nem Hemsworth-nél), de a sodrás kárpótol.