Zorro (1975) 74% 27★

Hát igen, Delon ide vagy oda, vélhetően közel járunk itt a Zorro legendárium és filmográfia egyik potenciális mélypontjához, de erről elsősorban a pénz tehet. Az a produceri közeg, ami engedte, lehetővé tette, hogy az olaszok a hetvenes évek közepén csináljanak egy saját Zorro-mozit, elképesztően jó castinggal, csodálatos helyszíneken, de egy Spencer-Hill, vagy egy spagetti-western vígjáték stílusával megverve…

Lássuk be, ha van szörnyen öregedő XX. századi mozis trend, akkor a hetvenes évek olasz tömegfilmje például az – bizonyítandó, nézzük meg ennek a filmnek bármelyik random jelenetét, ami alá a rendező bevágta a De Angelis tesók által hegesztett címadó betétdalt. Igazi szekunder szégyen, el vagyunk már szokva ettől a fajta esztétikától, és nagyon nehéz megérteni, anno mindez hogyan funkcionálhatott egy filmben, aminek vannak ugyan – a dalhoz illő – vígjátéki hangulatelemei, de ezzel párhuzamosan drámai élei is, nem is beszélve a kalandról és a kockázatról, amit meg semmi sem tud érzékeltetni.
Hogy teljes legyen a limonádé érzet: Delon egy az egyben A fekete tulipánt játszaná újra, érezhetően azt élvezi a legjobban Zorro szerepében, hogy dupla karakter, egyik oldalról igazi (mese)hős, a másikról egy tökfilkó, aki mégis orránál fogva vezeti a gonoszokat, egyúttal legalább két lépéssel jár mindenki más előtt. Nem volna ezzel sem baj, ha kicsit több lenne benne a motiváció, meg ha Tessari nem elégedne meg ugyancsak Delon színpadias, régisulis alapjáratával. A Zorro egy vicces, blőd kis kalandfilm, de főként azért, mert maguk a készítői sem látnak benne mást…
Javára írnám viszont, hogy a Guy Williams-féle hibátlan és legklasszikusabb Zorro univerzumból az imádnivaló Garcia őrmester Moustache alakításában sikeresen bekerült ebbe a változatba is, továbbá hogy a legtöbb mellékszereplő és statiszta a maga régimódi játékával képes megidézni annak a bizonyos – ma már eléggé antik hatású – sorozatnak a miliőjét. Stanley Bakert viszont sajnálom, egyrészt mert ez lett élete egyik utolsó szerepe, másrészt mert ő viszont akart, és ha nem lenne túlságosan is lekorlátozott a karaktere, simán ellophatná a show-t Delon elől.

Mint kardozós kalandfilm, nagyon messze vagyunk akár a Cartouche, akár A fekete tulipán színvonalától. Mint Zorro mozi, önmagában Delon és Baker jelenléte még nem jelent sokat, Tessari nem tudott és nem akart kihozni semmi újat, meglepőt ebből a legendáriumból. Ma már talán nem akkora szentségtörés ezt leírni, mint tizenöt-húsz éve, de a De Angelis tesók megint inkább rontották, mintsem javították egy film minőségét. Minden hagyományos jóindulatom ellenére is csak öt, ez is főként a finálé kardpárbajának jár, meg az utána következő jelenetnek: Huerta ezredes spoiler, az emberek ünnepelnek, de Zorro már vágtat bele a sivatagba, majd megszólal a betétdal – Zorro siet, mert már 8:54-van, 9:00-ra meg jön a díszletbe forgatni Giuliano Gemma… Hát így.