Volt egyszer egy tolvaj (1965) 78% 4★

Az előző értékelésben méltatott orosz A fivér után itt egy másik ikonikus, meghatározó filmélményem, a Volt egyszer egy tolvaj, Alain Delon első hollywoodi mozija, a színész karrierjének legizgalmasabb, legforróbb időszakából, a hatvanas évek közepéről. Delon rajongóként mondom és gondolom, ennek a filmnek tétje volt, ez volt az első abból a néhány produkcióból, amik eldöntötték, hogy Delon nem hollywoodi, hanem európai ikon és egyben jelkép lett/maradt végül – de hogy akár az ő, akár a mi szempontunkból melyik lehetett volna a jobb végkifejlet, abban egyáltalán nem merek állást foglalni.

Itt ugyanis tökéletesen bebizonyosodik, hogy Delon megállta a helyét az amerikai közegben. Bámulatos, hogy a legjobb nevű kortárs olasz és francia rendezőkkel dolgozó színész már ekkor olyan filmográfiát tudott a háta mögött, ami önmagában egyet jelentett a halhatatlansággal: Rocco…, Ragyogó napfény, A párduc, Fekete tulipán, Napfogyatkozás, egy rakás egyéb dráma – mindezt összesen körülbelül két-három év alatt. Ehhez fogható gyorsasággal ikonná azóta se válhatott senki, ilyen szintű sikertörténetből nekem csak kettő jut eszembe, Marlon Brando és James Dean felemelkedése egy évtizeddel korábban, ráadásul ők abban mindenképpen hasonlítanak Delonra, hogy a rövid időintervallumban koncentrált nagyon erős színészi teljesítményük évtizedekre betonozta be klasszikus mivoltukat és sérthetetlenségüket – Dean azóta is úgy félistenség, hogy tragikus halála jószerével azelőtt megszakította a karrierjét, hogy az igazán beindult volna, Brando pedig szinte módszeresen szabotálta saját magát egyre durvábban az idő múlásával, hozzá képest Delon igazán kispályás volt a „nehéz esetek” között.
A Volt egyszer egy tolvaj amerikai karrierindításnak látszólag remek választás lehetett. Film noir dráma, dögös heist mozi, ami Hitchcock és az európai filmesek egyik korabeli alapgondolatából táplálkozik: a hatóságok által vegzált ártatlan ember menekülésre kényszerül – avagy ebben az esetben a bűnbe való „visszamenekülésre” (lásd még, Két férfi a városban, ha már Delon). A sztori a cselekmény szintjén nem túl bonyolult, sőt, kicsit közhelyes is, de a mögöttes tartalom összetett és kibontásra vár. Ez Delonnak való feladat: hol csendes, hol hangos szenvedéstörténet, tűrés és tartás, majd energikus cselekvés. Delon ebben mindig is zseniális volt, ösztönös drámai színészként és kifeszített írja emlékeztető akciósztárként is helyt állt, és azt hiszem, ezt pontosan így lehetett a leginkább prezentálni az amerikai közönségnek.
Külsőségek terén a mozi maga toppon van, Zekial Marko ugyan nem a legjobban csengő nevű író és forgatókönyvíró a színen ekkor, de Ralph Nelson amolyan mindenes rendezőként ügyesen nyúlt a projekt hóna alá. Ráérzett az elvárásokra, és a sötét tónusú, európai hatásoktól sem mentes filmbe még egy nagy adag beatnik életérzést is betoldott – a mozit nyitó fülledt klubjelenet és a fekete dobos által előadott görcsösen lüktető dobszóló (https://www.youtube.com/watch…) olyan erős miliőt teremt a filmnek, hogy később ezt a sötét és füstös hangulatot nem kell még egyszer megtámogatni – a klubba is egyetlen egyszer térünk vissza ezután a cselekmény során.
Ha valahol lukra futott a stáb, akkor a színészválasztás terén legalább részben: Ann-Margret ekkor és itt bizony borzasztóan formátlan színésznő még, nagyon jól felismerhető korlátokkal. Egyértelműen nem nő fel sem Delon, sem a többi meghatározó szereplő szintjére. Cserébe a kissé idősebb „kiadásban” idehaza is híresebbé vált Jack Palance remekel, Van Heflin remekül hozza ezt a jól ismert, nagyon ismerős ötvenes évekbeli amerikai zsarukaraktert, John Davis Chandler pedig annyira erős és förtelmes antagonista, hogy a néző szinte ösztönösen hátrébb húzódik a képernyőtől – pedig vékony jégen táncol a fickó, nem sok kellene ahhoz, hogy ripacskodásba fulladjon a játéka.
Lalo Schifrin zenéje visszafogott, de nagyon jól funkcionál és jellegzetes, felismerhető is – például ahogy az akkori filmzenékben igen divatos fuvolákat használja.

Hiányzik ugyan a filmből egy hitelesebb-érdekesebb női főhős, de ettől eltekintve a Volt egyszer egy tolvaj kiváló film noir dráma, noha a hatvanas évek közepéhez képest érezhetően régimódibb, kockázatkerülőbb módon próbálja is megnyerni magának Delon leendő amerikai közönségét. A projekt ezen része egyébként nem jött be, másfél-két év után a színész visszatért Franciaországba, de a pályakezdő időszak éhes és elszánt lendületéből még akkor is volt neki bőven, még messze járunk ekkor a biztonsági játékot képviselő, rutinból leforgatott zsánermozik áradatától. Kérdés persze, máshova torkollott-e volna Delon karrierje, ha Hollywoodban marad akár évtizedekre, de azt mindenképpen érdekes lett volna látni, mit kezdtek volna vele az amerikai rendezők a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején, bekerülhetett-e volna olyan produkciókba, amiket végül Steve McQueen, Paul Newman, Clint Eastwood vagy Robert Redford kapott meg…
Történelmietlen, tudom, de szerintem marha érdekes kérdés!