Vágy (1997) 80% 1★

Ideje volt ismét megtekinteni a filmet. Körülbelül ötévente veszem elő, és minden alkalommal elcsodálkozom, hogy a gondolataim, az érzéseim és a tudatosságom mennyit változott, mióta utoljára láttam. Az igazsághoz hozzátartozik az, hogy nagyon fiatalon láttam először, fiatal felnőttként a barátnőmmel néztük rongyosra és már akkor is pontosan tudtuk, hogy olyan férfi entitás mint Joseph ritka, mint a fehér holló. Ahogy az évek teltek, ez be is igazolódott. Minden hetero nő számára olyan férjet, társat kívánok az életben, mint Joseph.
Ez a film valószínűleg az egyfilmes Lance Young igazi szerelemgyereke lehetett, nagyon kevés információ áll rendelkezésre a film készítésének körülményeiről, Lance Youngról meg pláne. Sajnálom, de valószínűleg ez saját döntése volt és majdnem biztos vagyok benne, hogy ezzel az érzelmi világgal inkább elkerülte Holywoodot, mintsem beleugorjon a ízetlen partik, csillogó celebvilág mocskos bugyraiba. Merthogy, aki ilyen forgatókönyvet ír, annak nem sok helye van az arctalan és érzelemmentes, törtető világban. Legalábbis szigorúan saját véleményem és elképzeléseim szerint.
A filmről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, pontokba szedem, átláthatóbb és érthetőbb, miért annyira jó film:
– A forgatókönyve meglepően érzékeny, és a nő áll a középpontjában, annak ellenére, hogy a férfiak a főszereplői. A nő, mint epicentrum határozza meg az egész filmet. A női létezés minden árnyalata kiviláglik belőle, s én azt gondolom, hogy a kilencvenes években ez a legkevésbé sem volt jellemző a szcénára (persze tudok hozni példákat, de valójában nem jellemző igazán), a sok akciófimes vígjáték és dráma, sportfilmek között is külön kincsnek számít ennek a szalagnak a létezése. A férfiak szemszöge – amely oly sokszor érzéketlenül és felületesen vizsgája a női létezést, megvilágítást nyer és elbukik. A film sokhelyütt érzékelteti, hogy mennyire értetlen és világtalan a férfiak hozzáállása, amikor egy nővel kerülnek szembe, egy nőt kell vizsgálniuk teljes valójában. Csodálatos elemzés egy férfi szemszögéből, le a kalappal Lance Young intelligens látásmódja és gondolatainak ilyetén módon történő megosztása kapcsán.
– Csodálatos a színészi játék. Ennek a filmnek nincs értékelése – én leszek az első, és mélyen megtisztelve érzem magam emiatt. Sheffer és Lee olyan középszerű színészeknek számítanak, akinek az arcát is csak feltételesen ismerhetjük, ha valaki Twin Peaks rajongó, némi előnnyel indul. Hogy ez a két színész, hogy nem jutott fontosabb filmszerepekhez ékesen példázza, hogy mennyit ér pontosan az álomgyár, ha tehetségről van szó. Míg ott Keira Knightlyk vicsorognak bele a kamerába mosolygás címén, addig Lee és Sheffer valahol a hatodik viszkit isszák egy dohányos lakásban, a telefont bámulva, azt várva, hogy mikor hívják fel őket egy pultos, tízperces filmszerep kedvéért… És méltatlanul csendben töltik színészi karrierjük kiüresedett és valljuk be, elöregedő óráit. Az élet igazságtalan.
– Kémia: nem tudom ki a felelős a kasztingért. Ki látta meg Shefferben és Leeben, hogy ők valami olyat fognak a képernyőn alkotni, amit nagyítóval kell keresni, ami két ember tökéletes fúziója. Iszonyúan betalált….
– Terence Stamp legjobb és legzseniálisabb szereplése (nyilván csak arról tudok nyilatkozni, amit vele láttam). A mozdulatai, a rutin, amivel a kamerák előtt dolgozik, minden színésznek irigységre ad okot. Nemcsak a szerep van rászabva, ő maga is alakított a szerepén, nem találnánk még egy színészt, aki igazi Balthasar Getthy lehettt volna.
– Rendkívül kifinomult, ízléses film. Hogy a szexről szól? Igen és egyben nagyon nem. Ez az elegy mégsem okoz bennünk konfrontációt, ha megnézzük elejétől a végéig, lineáris volnaban elmeséli, hogy a szex egy eszköz (is lehet) és mire lehet felhasználni, illetve hogy érdemes felhasználni. Hogy 18+-os? Igen. A szex miatt? Nem. Ha eddig nem tudtalak rávenni, hogy megnézd, akkor majd ezzel. Egy film a szexről, ami nem elsősorban a szexről szól, de szigorúan felnőtteknek íródott? Igen.
– Nincs benne egyetlen unalmas, öncélú pillanat sem. A monológok mindegyike, a mondatok elhelyezése példaértékű: így kell tökéletesen használni a dramaturgiát. Így kell művészien elhelyezni fontos, sok nyomot és mélységet tartalmazó párbeszédeket, így kell mögé látni, érteni, haszálni a beszédet. Csodálatos munka.
– Fantasztikus a zenéje. Gondoltam rá, hogy megnézném zene nélkül és hang nélkül (tudom miről szól, ezerszer láttam). Elindítottam, és azt kell, hogy mondjam, hogy a film minden sejtjét átitatja a komolyzene komolysága. A hegedűszó keserédes motívumai úgy keverednek a drámával, hogy az ember önéntelenül katarzist él át. Talán még azok is, akik amúgy nem fogékonyak a komolyzenére.
– És akkor amiről szól: brutálisan kemény és szomorú film ez, egy szinte lélekörlő de a végletekig kitartó, igaz szerelemről. Az idézet az elején magáért beszél, amelyben Joseph megfogalmazza, hogy Maria néha öngyilkos akar lenni. Majd hozzáteszi, gondterhelt arccal, hogy mennyire szereti. Abban az arckifejezésben benne van Sheffer gyermeki tudatlansága (igen, magánemberként) a szerelemről és benne van a rendező tapasztalása. (A filmet Pauline-nak címezte).

Nagyon szeretem ezt a filmet, több, mint húsz éve nézem meg csendesebb pillanataimban és nem tudok nem bőgve felállni a fotelből. Ilyenkor úrrá lesz rajtam valami határtalan szomorúság, de ugyanakkor némi tudatosság is és talán remény is. Ha más is látja, más is tudja, hogy létezik efajta gondoskodó szerelem, akkor talán nincs még minden elveszve.

Minden férfinak kötelezővé tenném a megtekintését, akik szeretnék a nőket igazán szeretni és minden nőnek ajánlom megnézni, akik szeretnének egy szép szerelmet látni.
Annak ellenére, hogy a dráma tetőpontja és magja egy borzasztó tragédia, egy rég elnyomott és elfeledett pokol, és amely borzalmas emlékén mehetünk végig lépésenként, míg a filmet nézzük.
Gyönyörű film és egyben nagyon megrázó, durva és kegyetlen is, minden ízében, látványában. Szívből ajánlom.