V/H/S/85 (2023) 50% 6★

No Wake / Ambrosia – Azon kívül, hogy érdekes koncepcióval rendelkezik, jól adja a 80-as évek fílingjét. A felütés, a No Wake remek (ebből az antológiából az egyik kedvencem), és a folytatás sem rossz (Ambrosia), de ahogy Bel1eVe is írja, a befejezés csak úgy lóg a levegőben, ami nagy kár, mert kíváncsi lettem volna, hogy mit kezdenek az ötlettel… hát nem sokat.

Total Copy – A keretsztoriként funkcionáló short nekem elsőre idegesítő volt, de a végére, noha nulla meglepetést okozva ugyan, de szépen felfutott.

God of Death – Még egy sztori, ami nagyon tetszett. Kellően nyomasztóan használja fel a valódi 1985-ös mexikói földrengést.

TKNOGD – Nagy baromság, de önmagában véve szórakoztató.

Dreamkill – Az összes VHS-short között is az egyik legkomorabb, legsötétebb. Nyomasztó.

Összességében határozottan jobban tetszik, mint a 99, de nem ér fel a 94-hez, viszont a V/H/S antológiák között talán ez a legsötétebb hangulatú film. Ja és a stáblista alatt elhangzó szintipop-dal, ami összefoglalja a kisfilmek sztorijait, nagyon jópofa.

Hiába maradt el valamelyest a V/H/S/99 a 94-hez képest, a Shudder nem sokat teketóriázott és idén már kiadta az idézőjeles 6. részét a szériának, 85 címmel. Szokásosan tisztelegtek a kazik hagyományai előtt (képhibák, becsúszó reklámblokkok), ezúttal viszont a 80-as évek horrorstílusai voltak terítéken.
Érdekes módon most igyekeztek az alkotók variálni a már bevett sémán, ugyanis eleinte nagyon úgy tűnt mintha két fősztorit kapnánk. Mike P. Nelson meglepő koncepcióval bíró tavas fejezetével nyitnak (amiről azonnal beugrott a Péntek 13. hangulata), és igaz ugyan később vissza-visszatérnek erre, de érthetetlen okból a levegőben hagyták ezt a történetet. Pedig még vártam volna a két brancs közötti egymásnak feszülést, de nem jött, amit nagyon sajnáltam pedig tényleg izgalmasnak indult.
Helyette a valódi gerincsztori a legelső V/H/S filmben dirigált, általam nagyon kedvelt rutinos horrorrendező David Bruckner „Total Copy” névre keresztelt etapja. Nagyrészt tudományosan boncolgató, kifejezetten érdekfeszítő, brutálisba hajló menet, ami egy meglehetősen frappáns zárást kapott.
A mexikói földrengéses és a VR-os kisfilmek nem voltak rosszak, megvolt a maguk feelingje, azonban mindkettőnek a vége lehetett volna kreatívabban megvalósított.
A prímet most is az utolsó, a szintén tapasztalt horrordirektor, Scott Derrickson által vezényelt „Dreamkill” című szkeccs vitte. Már az első másodpercekben lerítt a rendező kézjegye, amikor beveti úgymond a Sinister hátborzongató felvételeiből származó skilleket. Gonosz perspektíva, nyomasztó zene és atmoszféra, ami még betudható egyfajta Halloween hommage-nak is. Néhol kilép a found footage kereteiből, de rendkívül odatapasztó, meghökkentő fordulattal, profin kifejtett karakterekkel operáló minitörténet.
Nagy kár tényleg, hogy a tavas szekció parlagon maradt, mert akkor azt mondtam volna, hogy a 85 felért a sorozat legjobbjaihoz, így viszont egy kicsivel van a 99 előtt, ami még ezzel együtt is teljesen jó szórakozást biztosított. Meglehet, hogy én leszek az egyetlen zászlóvivője, de magam részéről örülök, hogy így a sokadik résszel a háta mögött élvezni tudom ezt az antológiasorozatot (a mocsok Viral-t leszámítva persze). Bármennyire is vannak gyengébb szakaszai az egyes részeknek, a korok és a formátum előtti tisztelgések adják, és ahogy korábban említettem egy kazalnyi olyan direktor jelentkezhet itt kisfilmmel, akinek később érdemes lesz megjegyezni a nevét. Továbbra is vevő leszek V/H/S filmekre minimum ezen a minőségi színvonalon.