Adott egy kalandozó lány, aki nem találja a helyét a világban – jön-megy a nagyvárosban, váltogatja a jógastúdiókat, művészeti galériákat és idegenek ágyait. A lány átmenetileg otthon nélkül marad, próbál kapcsolatot találni a körülötte felbukkanó emberekkel. A film 15 színpompás képi világú,… [tovább]
Várólistára tette 49
Kiemelt értékelések
McMurry
A melankolikus lány posztmodern szenvelgése során jóformán ágyból ágyba jár, de a gazdájukhoz már nem kapcsolódik, ahogy a világhoz sem. Azt mondják, a másik ember tükör, de persze vannak olyanok, akikben tényleg nem látnék mást azon kívül, mint ahogy kinézek. Túl ezeken a lány viszont nem is nagyon fogad be mást, csak a saját önigazolását. Mert mindenről van véleménye, és mindenre van válasza. (arra mondjuk pont nincs, hogy egyáltalán akar-e boldog lenni) Se komoly kapcsolat (család, gyerek még annyira sincs kilátásban), se cél (az írással is inkább csak szenved), se munka, még a terápia értelme is megkérdőjeleződik. A társadalomkritikus és egyéb intellektuális betétek, gondolatok tetszettek, sokszor szórakoztatónak is találtam az azonosulás okán, de a zenés részek kevésbé nyerték el a tetszésemet. Nagyjából én is így látom az életet – egy szürreális dráma-vígjáték, depressziós főszereplővel, a többiek számára rózsaszín díszlettel.
Népszerű idézetek
McMurry
A melankolikus lány: Remélem, sosem születik unalomból gyerekem.
Vörös hajú lány: Mi másért lenne? Hogy etessen?
McMurry 1 hozzászólás
Srác: Amúgy mit csinálsz?
A melankolikus lány: Leborotváltatom a lábam.
Srác: És a való életben?
A melankolikus lány: Könyvet írok, de nem tudok a 2. fejezet első mondatán túljutni.
Srác: Hogy hangzik a mondat?
A melankolikus lány: Ez volt a mondat.
Srác: Ez zseniális!
A melankolikus lány: Ez egy krízis.
McMurry
A melankolikus lány: Az ironikus semmit se vesz komolyan. A cinikus egy csalódott romantikus.
McMurry
Srác: Én igazán szeretlek.
A melankolikus lány: Egyáltalán nem ismersz.
Srác: Rád nézek.
A melankolikus lány: Csak a felszínt látod, amit eléd tárok.
Srác: Az nekem elég.
A melankolikus lány: Látod, ez az én gondom.
Srác: Mi?
A melankolikus lány: Azt szeretném, ha szeretnének, de csak csodálatot kapok.
Srác: Talán rosszul választasz.
A melankolikus lány: Erre már én is gondoltam.
McMurry
Férfi: Szia!
A melankolikus lány: Szia!
Férfi: Mit csinálsz itt?
A melankolikus lány: Dekoratívan álldogálok. Valaki azt mondta, ebben jó vagyok.
McMurry
Férfi: A túl sok feldolgozatlan élmény megbosszulja magát.
A melankolikus lány: Igen. 30 évesen jön a depresszió.
McMurry
A melankolikus lány: Az éjjel azt álmodtam, hogy egy irodalmi díjat nyertem. A Német Bankok Ifjú írótehetség-díját. Ott ültem a pódiumon, miközben a laudációmat felolvasták. Emlékszem a megfogalmazásra. "Egy könnyed berlini történet, gondolhatná az ember, elolvasván, az „Igen, igen” regény első oldalait. Fiatal nők, akik latte macchiatót isznak, terápiára járnak, ál-intellektuális beszélgetéseket folytatnak művészeti kiállításokon, és a szeretőikkel találkoznak. Csupán a csillogó felszínre redukálva, az írói debütálása ennek a 30 éves, kényes berlini nőnek, nem más, mint egy elveszett nemzedék rideg portréja, akik számára sem a szüleik, sem a nagyszüleik idealizmusa illetve pragmatizmusa nem elfogadható. A mindenáron elérendő, kötelező boldogság miatti nyomást koraérett cinizmussal és dal- illetve filmidézetekkel kezelik. A némelykor üres exhibicionizmusában, ami több pusztán narcisztikus póznál, a szöveg rendkívül mai, sőt, provokatív. Ez a kezdet aranyos, akár egy gumikacsa, és gonosz, akár Hasfelmetsző Jack."
McMurry
Terapeuta: Mit gondol, miért nem tud most írni?
A melankolikus lány: Untat. Az önmegvalósítás diktatúrájában mindenki művész. A forradalom szelleme ezért vonult vissza a művészetből.
Terapeuta: Szóval lemond az önmegvalósítás jogáról?
A melankolikus lány: Hát ha ön így akar fogalmazni.
Terapeuta: Mi lenne, ha kevésbé ideologikusan közelítene az egészhez? Talán a politikai hozzáállása mögött igazából a való élet tudomásulvételének tagadása rejlik.
A melankolikus lány: Ha tényleg ezt hiszi, kénytelen lennék feltételezni, hogy az ön célja legfőképp az volt, hogy engem újra a társadalom funkcionáló részévé tegyen.
Terapeuta: Szóval nem hiszi, hogy ebben a társadalomban meglelheti az egyéni boldogságát?
A melankolikus lány: Még azt sem tudom, hiszek-e az individualitásban. És azt sem tudom, hogy boldog akarok-e lenni.
Terapeuta: Amikor ilyeneket mond, néha elgondolkozom, igazából miért is jár ide.
A melankolikus lány: Én is megkérdem magamtól.
McMurry
Férfi: Mondták már neked, hogy nagy belső nyugalmat sugárzol?
A melankolikus lány: Ez optikai csalódás. Háború dúl bennem.
McMurry
Férfi: A Hang Jógája egyfajta útmutatás ahhoz, hogy a jelenlétedre, tudatosságodra, és arra a kérdésre koncentrálhass: ki vagyok én?
A melankolikus lány: Én soha nem foglalkoztam semmi mással.
Férfi: Az, amiről te beszélsz, csupán életrajz és az érzelmek folyama. Az, amit általában személyiségnek nevezünk. Pontosan ez az, amit meditációval le lehet küzdeni. Csak a fűtésre hallgatsz, megszabadítod magad az érzelmektől és tapasztalatoktól, és a kérdésre koncentrálsz: ki hallgat? Ki érzékel? Biztosra veszem, hogy értesz. Egyfajta mindent elnyelő csönd árad belőled.
A melankolikus lány: Az csak a belső ürességem.
Férfi: Belső üresség. Épp erről van szó.
A melankolikus lány: Nem is tudom. A tőke gyorsulása hátramaradtnak degradál minket, ezért a rejtélyes önfeledésben keresünk menedéket, csak hogy másnap újra működjünk, és elégedettebb önkizsákmányolók legyünk. Ne haragudj, ma pesszimista napom van. Nem kéne beszélgetned velem.
Férfi: Nem akartalak elszomorítani.
A melankolikus lány: Nem érdekes. Jobb lesz, ha elmész. Lehet, hogy a bánatom fertőző.
