Tamjung Honggildong: Sarajin Maeul (2016) 78% 5★

Ejej Lee Je Hoon merre jártál eddig, hogy még nem találkoztam veled?:P Többnyire nem vagyok oda az ilyen típusú filmekért és az első fél óra nehezen is szippantott be, de szép lassan azon vettem észre magam, hogyha tátott szájjal nem is , de tapadok a monitorra:) A két gyerek előtt le a kalappal, a kisebbik színészi játéka zseniális volt:) Legtöbbször az ember megdögönyözte volna, olyan éles eszűen mondta mindig a lehető legrosszabbat:D Cukorfalatok voltak:) A kezdeti ellenszenvből kész kis család lett a végére ♥ persze rózsaszín felhők nélkül:D A zene nagyon jól alátámasztotta a filmet, a képi világa nagyon szép volt:) Alapvetően totál mást vártam, de nem bánom, hogy ezt kaptam a végére ;)

Mindig megállapítom, h Koreának remek gyermekszínészei vannak…

Ez is jó volt, mint egy noir képregény: sötét, borongós, kaotikus, szürke; nagyon jók a fény-árnyék hatások, megadják az alaphangulatot és nagy szerepük van a feszültségkeltésben is. Nem mondom, hogy különleges, mert a klasszikus noir melodrámákon edződött közönség számára nem az, de nagyon jól kihasználja a film a fény-árnyék kontrasztban rejlő lehetőségeket.
Persze tele van nem titkolt klisékkel: az egyik oldal gestapós bőrcuccban, a másik brites szövetkabátban meg kalapban amolyan gengszteresen-géppisztolyosan illetve magánnyomozósan felszerelkezve… eleve a főhős habitusa is (az újabb) amerikai (neo)noirokra játszik rá. Még a hangulat is a 40-es évek Amerikáját idézi. Érdekes módon ezek a technikai, tematikus és látványklisék csak hozzátesznek a filmhez, nem válik tőlük unalmassá, mert nem ismétlődésekről, hanem inkább újrahasznosításról van szó.
Lee Je Hoon is jó volt, és a két kislány is remekül játszott. Nagyon jó a film zenéje is, egyszóval ezt is csak ajánlani tudom.