Sehol se otthon (2024) 68% 37★

Mint film nem jó és túl hosszú/ez egy őrült dolog manapság/-a szereplők azonban nagyon tetszettek.
Chalamet-nek sikerült időnként eltalálni Dylan mozdulatait, viszont nagyon jól énekelt.
Monica Barbaronak szép a hangja, nekem nem hozta annyira Baezt, de rendben volt. Kiemelkedő: Edward Norton, kellemes meglepetés a többnyire rosszfiúkat játszó Boyd Holbrook, Johnny Cash szerepében, kicsit énekel is.
Nekem érdekes volt a film zenei világa, Dylant kamaszként nem igazán szerettem, de hihetetlen milyen remek dalokat írt!

Én személy szerint utálom az élő zenészekről készült filmeket, de ezt muszáj volt megnéznem, mert az egyik zseni (Chalamet) játsza el a másikat (Dylan). Lehetne még egy folytatása, vagy kettő.

Mondjuk szerintem Joan Baez ennél sokkal izgalmasabb ember, mint amit it láthatunk belőle.

Nem ismerem Bob Dylan-t, de gyanítom az élete még izgalmasabb volt a valóságban mint a filmben. Elég lassan építkezik, kissé száraz itt-ott, és egy kissé öntörvényű művésznek mutatták be, akinek egy idő után fejébe szállt a dicsőség, és azt tesz amit akar. Chalamet tekintetében ott volt az „őrület”, ahogy egyre híresebb lett a hősünk. Szép film, korrekt a maga módján, a zenész életművét tekintve akad még bőven sztori, amit el lehet mesélni.

Elég nagy rajongó vagyok és Dylan majdnem két évtizede része az életemnek, szóval kb. ennyi ideje várok egy igazán átfogó, jól összerakott filmre ami hűen bemutatja az életét (az I'm not there-t szerettem, de az nem egy klasszikus életrajzi film). Hát ennek fényében azt kell mondjam, ez egy hatalmas csalódás volt. Mondom mindezt úgy, hogy egy ilyen hollywoodi életrajzi filmtől, amit egy ilyen rendező készít (akinek a Johnny Cash filmje annyira maníros lett, hogy készült belőle egy kvázi paródia) eleve nem várok rettenetesen sokat még ha a szereplőgárda ígéretesnek is tűnt.

Van egy ilyen berögződés a hollywoodi filmiparban, hogy a különös, nem mindennapi életet élő rock/popsztárok életének elemeiből hipersteril főzetet kell készíteni a garantált kasszasiker érdekében (anyagilag mondjuk többnyire tényleg be is jön a számítás). Itt pontosan ez történt, de egészen meglepett, hogy még Dylan hatvanas évekbeli ámokfutásából is lehet egy ilyen Disney családi filmet készíteni.

Bob Dylant a közönsége karrierjének korai idejében (úgy nagyjából 63 és 65 között) a folkzenei szcéna és a protest mozgalom messiásának választotta, leginkább maga Dylan akarata ellenére. Ő nem egy hiper extrovertált, hiper exhibicionista alak, aki egy mozgalom élére szeretett volna állni, ez csak úgy megtörtént vele, mert olyan dalokat kezdett el írni (korábbi folkzenei hőseit követve), amik addig ismeretlen gombokat kezdtek el nyomkodni a hallgatóin. Mivel ő maga egy kisérletező zenész, és nem a folkzenei tradíciókhoz foggal körömmel ragaszkodó valaki, természetesen nagy volt benne a kísérletezés iránti vágy. Ami érthető, miért legyen valakinek 22-23 évesen sziklaszilárd elvei a tradicionális folkzenével kapcsolatban?!

A hatvanas évek elejének Amerikája változott, folyamatosan mozgásban volt, a polgárjogi mozgalom és a hozzá kapcsolódó dalszerzők hatalmas, mai szemmel nézve teljesen elképzelhetetlen szereppel bírtak. Bob Dylan 21 évesen megérkezik New York-ba, ahogy az önéletrajzi könyvében írja, a „világ fővárosába”, és ő maga is érzi a saját maga bőrén ezt a folyamatos mozgást, változást. Ő maga is napról napra fejlődik, változik, alakul. Mi jött át ebből az egészből a filmen keresztül? Semmi. Már csak homályos sziluett-szerű foltok vannak a kollektív emlékezetünkben erről a korszakról, ami érthető, hiszen iszonyú régen volt már ez. Gyakorlatilag egy történelmi filmet nézünk. Kérdés, hogy az anyagi hasznot leszámítva mi az értelme egy kizárólag súlyos közhelyekre építő filmnek, ami nem akarja valójában megértetni a nézővel annak a korszaknak a sajátosságait?