Saint Omer (2022) 76% 7★

Vannak olyan filmek, amelyeket úgy nézel meg a moziban, hogy közben szórakozol, élvezed, elkapja a tekinteted, hallgatod a zenéjét, bekúszik a bőröd alá, együtt lélegzel vele.
Ez a film nem ilyen. Ez a film tele van olyan mondatokkal, amik agyonvernek, meggyötörnek, amik kiszipolyoznak, amik valami ősi lüktetéssé lesznek és nem tudod megmagyarázni.
„ – Írsz róla?
– Nem tudom, nem merek. Ki vagyok én, hogy erről én véleményt írjak?”

És én ezt nagyon komolyan gondoltam. És azt hiszem, csak azért írok, hogy alattomosan, ha csak +1 embert is rábeszéljek, de megtekintésre sarkalljam az embereket.
Nézzétek meg ennek a filmnek a csendjét, miközben harsog; az elesett nőket, az olykor szánandó élőlényeket, mindenközben pedig félistenek és képesek teremteni és pusztítani. Nők, akik sok érthető és érhetetlen dolog felett állnak, ők maguk sem értik, mégis győznek, különböző utakon. Egyetlen szabály van: nem kerülheted el, hogy valakinek, egy nőnek a gyereke legyél. Egy vérvonal, ami egészen a halálodig el fog kísérni.
Számomra ez a film az igazi pokol. Amit nem lehet körbeírni, amit nem lehet feltárni, mégis egyetemes. Nyers, ösztönös, pokolian nehéz, gyötrelmes történet ez. Szól anyákról, azok bűneiről, azok megváltásáról, gyilkosságról, megmentésről, felmentésről, ítéletről és szól az életről és a halálról. Minden benne van.
A hiányzó egy csillagot arra tartogatom, hogy megemésszem azt, hogy nem tudom kiűzni a gondolatot a fejemből, hogy ezt a filmet csak nőknek készítették. De… szívesen beszélgetek férfiakkal, akik látták.
Hogy fogok ezek után elaludni? Könnyek nélkül, az éjszaka rezdüléseit figyelve, búskomoran, nagyon mélyen, nagyon sok gondolattal az agyamban.
Így kell filmet készíteni. Mintapéldány.

A film valós eseményt dolgoz fel és van egyfajta önéletírás-jellege. Saint Omerben zajlott annak a fiatal szenegáli bevándorlónak a pere, aki megölte 15 hónapos gyermekét, hogy „könnyebb legyen az élete”. A rendezőnő tudósítóként maga is részt vett a tárgyaláson,* ez a film pedig tekinthető egyfajta szembenézésnek is, amelyben saját érzéseit, tapasztalatait akarja művészi formában összegezni.

Viszonylag hamar kiderül, hogy a film főhőse (aki annyiban tér el a rendezőnő alakjától, hogy nem tudósítani megy a tárgyalásra, hanem egy regényhez keres inspirációt) nem tudja magát érzelmileg függetleníteni a pertől, hiszen az alapján, amit a vádlott elmond a saját életéről, könnyen belátható, hogy akár ő is a vádlottak padján ülhetne. Mindketten nők, bevándorlók és mindketten akadémikus karrierre pályáztak. Egyiküknek sikerült elérni a célját, a másikuk viszont számos szerencsétlen körülmény miatt belerokkant ebbe. A szerencsétlenség ellenére a történet semmiképpen sem egy passzív, egysíkú áldozatról szól, és ez a film egyik nagy erénye. A vádlott elbeszéléséből több ponton kiderül, hogy még ilyen körülmények között is próbált emberhez méltó életet élni, megvédeni a saját autonómiáját az őt kihasználó férfival szemben, gondolt védelmi stratégiára, illetve maga az anyaság is egyfajta lázadásként értelmeződik.

A film nem egy objektív, minden részletre kiterjedő krónika, nem derül ki belőle egyértelműen, hogy miként végződik a tárgyalás, a gyilkosság bizonyos részletei is homályban maradnak, inkább a szolidaritás és az empátia jelentősége van előtérbe tolva, azt pedig külön jó látni, hogy milyen az, amikor a jog embereiben van szociális érzékenység.

Szerintem a filmbeli törésvonalak nem csak a nemek között húzódnak (azaz a vádlottal nem csupán nők érezhetnek együtt és nem csak férfiak mutatkozhatnak érzéketlennek iránta), ebben a tekintetben különösen két karakter árnyalja a képet: a főszereplő nő barátja, aki a lehető legérzékenyebben viszonyul hozzá és a problémáihoz, valamint a szoft rasszista egyetemi tanárnő, aki egyértelműen a vádlott ellen foglal állást.

*https://en.wikipedia.org/wiki/Fabienne_Kabou