Őrült boldogság (2016) 75% 8★

Ez a film rohadtul nem vígjáték. Egy pillanatig sem tudtam nevetni ezen a két szerencsétlen nőn…
Az egyik főszereplőnő állandóan pörög, hiperaktív, mániákus hazudozó. Kevésbé volt szimpatikus és érthetőbb, mint a másikuk, aki depressziós (de durván), egy rock bandában volt és elég brutális dolgokat csinált az életében…Lelkileg nagyon sérült. Ez utóbbival jobban tudok hasonulni, így szimpatikusabb is volt ez a szereplő. Központi téma a két nő barátsága és a központi helyszíne azért az „ elmegyógyintézet".
Az elején nagyon zavart, hogy olaszul van a film és angol felirat van hozzá, ami nagyon gyorsan váltakozik. Aztán hozzászoktattam a szemem és már nem volt annyira zavaró.
A vége is üt, sejtettem mondjuk, hogy ez lesz így nem volt meglepő.
Szóval aki nevetni akar, az ne ezt nézze szerintem.

Paolo Virzi receptje: adott egy téma, ami a szívéhez közel áll. Megkeresi a téma komikus és elgondolkodtató mozaikjait, és történetté gyúrja. Így mindenki elégedetten áll fel a film után: az is, aki jól akart szórakozni, és az is, aki azért ült be, hogy a szívén csavarjanak egyet.

Megvan a bája ennek a filmnek. Beatricet néha egy kicsit soknak éreztem, Donatellát túl szerencsétlennek, de aztán valahogy kiegészítették egymást. Beatricének jó beszélőkéje volt, Donatella pedig jószívű. A vége meg teljesen logikus és szerintem jó megoldás.
https://www.youtube.com/watch…

#Lumiere

A film kezdetén sok volt a hülyülés és a csárogás – ez az utóbbi általában minden olasz filmnek az egyik jellemzője szokott lenni. Már-már kezdtem unni. Arra gondoltam, hogy félbe fogom hagyni a nézését – nem nézek ilyen kabarészintű filmet közel két órán keresztül. Azon csodálkoztam, hogy hogyan kaphatott ez a film mégis annyi díjat és jelölést?! Talán ennek a következtében továbbra is kíváncsi voltam rá és néztem tovább, amikor egy pillanatban beindult a történet. Attól fogva már nem tudtam félbehagyni a nézését, és láttam, hogy a történet nemcsak hogy jó, hanem még megható is. Ha nem lettem volna eléggé kíváncsi a kezdetekben és félbehagyom, akkor egy jó filmet szalasztottam volna el. Valentina Carnelutti alakítása tetszett belőle a legjobban(más filmekben nem emlékszem, hogy eddig láttam volna), Valeria Bruni Tedeschi mint színésznő, úgy ő is szimpatikus volt, de – szerintem – ő túljátszotta a szerepét. A film felirattal ment, amire nagyon kellett figyelni, mert az olaszok gyorsan beszélgetnek, aminek a következtében a feliratok is gyorsan váltották egymást.

Sajátos hangulatú film két egymástól teljesen eltérő karakterről, akik mégis barátokra lelnek egymásban. Beatrice megrögzött hazudozó, színes történeteket talál ki, és olyan átéléssel adja elő, hogy mások is elhiszik. Donatella ennek ellentéte, vékony, törékeny fiatal lány, akinek egyetlen vágya a fiával lenni. Ez a két ellentétes pólus mégis találkozik valahol, és ezáltal bepillantást nyerhetünk a kettejük elsőre teljesen őrült életébe. A látszat azonban csal, ugyanis az egyértelmű, hogy mindketten súlyos állapotban vannak, mégis, a saját realitásukban élnek. A film alatt kívülállóként látjuk az életüket, de egy kicsit az ő szemükkel is rálátunk a világra. Az öröm és szomorúság érdekesen keveredik a filmben (általában mindkét irányba extrém túlzásban) megfűszerezve két remek alakítással.