Ne ébreszd fel az alvó zsarut (1988) 75% 11★

Nem egy okvetlen jó, de kétségkívül dögös film, mint általában Delon hetvenes/nyolcvanas évekbeli zsarumozijai, amikben mintha a Piszkos Harry alapfelállását vetítették volna rá a korabeli francia közegre. A legfőbb különbség abban állt, hogy a francia film hagyományosan mindig is gyanakvással figyelte a hatalmat, így visszatérő motívum volt ezekben a mozikban a bűnüldöző szerveket, a politikai kapcsolatokat és érdekeket belülről fertőző métely, mellyel szemben az örök kőszikla zsarunak úgy kellett fellépnie, hogy a törvényesség, az igazságérzet és a saját helytállása is maximálisan kiteljesedjen.

A Ne ébreszd fel az alvó zsarut Delon látható öregedése ellenére megdöbbentően jól funkcionál a fenti modellbe helyezve. Aki olvasta netán Fajardie magyarul igazán hangzatos című regényét, az tudja, milyen színvonalú vásári ponyváról beszélgetünk a cselekmény felszínét illetően, illetve hogy milyen komoly társadalmi és erkölcsi kérdéseket penget még ez a nem túl igényes írásmű is. A film körülbelül ugyanez a színvonal: nincs kiemelkedően jól rendezve, még a színészi munkával is lehetnek fenntartásaink: Bernard Farcy és Xavier Deluc ripacs, Patrick Catalifo egyértelműen gyengécske. A konfliktus kifejtése esetleges, nem túl ügyes a dinamikája, és a néző csak azért érzékeli a testület megosztottságát, mert a szereplők párbeszédek útján a szájába rágják a kialakult helyzetet. Egyes húzások így is a nevetségesség felé tendálnak, például mikor spoiler.
Mindezzel együtt: Michel Serrault varázslatos munkát végez, tökéletesen és nagy figyelemmel ellenpontozza Delon nem túl újszerű, főleg a sztenderdektől nem túl elütő figuráját. Scatti felügyelő több műsoridőt érdemelt volna, bár kétségtelen tény, a karakter sokkal inkább háttérbe húzódó főgonosz, mintsem aktív végrehajtó. Grindel személyében Delon hagyományos macsó alapkaraktere egyesül egy joviális apa-figurával, legalábbis ami a Péret-vel kapcsolatos viszonyát illeti. Érdekes is, hogy a legnagyobb átélést és energiát mintha éppen ennek a viszonynak a kifejtése kapcsán tenné a munkájába, nem számítva a finálét, ami továbbra is lehengerlően menő, dögös és durva elégtétel a néző számára.

Úgy hetes, hogy tárgyilagosan nézve inkább hatosnak kéne lennie, de ha a feeling elkapja a nézőt, nagyon nehezen szabadul majd az élménytől. Ez volt egyébként az egyik első Delontól látott filmem, és van most némi esély rá, hogy az utolsó, amit még az ő életében néztem újra…