Mindenki csak bámul – The Police kívül-belül (2006) 60% 1★

Hülye felütés, de megrögzött Police-szkeptikusként néztem a filmet. Elmondhatom, hogy Sting nagyjából semmilyen hatást nem gyakorolt rám az elmúlt 35 évemben, ami azonban itt nem jelent feltétlenül rosszat: néha jó ezeket a direkt rajongóknak készült filmeket objektív szemmel nézni. Most például fel is sejlett az egész Mindenki csak bámul… legnagyobb hátulütője: mit kezdjen akár a rajongó, akár a zenére fogékony néző Stewart Copeland 75 percnyi Super-8-as felvételeivel?

Mert hogy ezeken a felvételeken nem látunk semmilyen veszélyes, semmilyen igazán bensőséges insider tartalmat, az biztos. Eléri ennek látszatát, tényleg úgy érzi a néző, hogy intim közelségbe kerül a zenekarhoz, de a képhez kapcsolat narráció a bizonyíték arra, hogy a homályos szalagok nem mutatják be igazán a három férfiban zajló érzelmi és művészeti folyamatokat, nem tükrözik a Copeland által éppen közölt érzéseket, konfliktusokat. Van tehát egy kellően intim, de sosem zavarba ejtően intim képi dokumentum, meg egy tartózkodó, kicsit tankönyvi, amolyan angolos szöveges illusztráció – ez a Mindenki csak bámul….
A kivitelezés viszont egyértelműen jeles: a régi felvételeket nagyon szépen gondozták, okosan és következetesen rendezték őket össze, saját soundtracket kevertek alájuk a Police dalaiból, ahol elkerülhetetlen volt, megtoldották őket hivatalos profi felvételekkel. Van az egésznek egy húzása, ami intelligensen bent tartja a nézőt a bemutatott világban – mondom, nem terveztem, de végignéztem, pedig abszolút semmi közöm a Police-hoz.

Pontosan az, aminek elsőre látszik: a zenekar szemcsés és homályos belső nézetből, de semmi olyasmi, amit egy rajongó a Stingről és a bandáról szóló könyvekből és cikkekből korábban ne olvashatott volna ki. De a rajongóknak ez akkor is „kell” kategóriás kiegészítés a zenekarról.