Koyaanisqatsi – Kizökkent világ (Qatsi-trilógia 1.) (1982) 89% 40★

Objektív, Isteni szemen keresztül tárul elénk az emberiség, a civilizációs vívmányok, esztelen távlatokba nyúló tornyokkal, a haladás jegyében, az emberek céltalannak tűnő rohanása, mint a hangyák egy boly körül, végül a próféciaként aláhulló, lángoló roncsdarab, és a kamera, ami anélkül követi hosszú útját, hogy akár csak egy pillanatra is megremegne. Nem hagyományos dokumentumfilm, egyetlen szó sem hangzik el benne (hacsak nem Glass zenéjében az, hogy Koyaanisqatsi), türelem és művészfilmes ízlés erősen ajánlott hozzá, de szavak nélkül is képes nyomasztó üzenetét keresztüljuttatni, hiszen bármely más fajt elnézve ugyanerre a konklúzióra jutnánk: kizökkent egy felsőbb rendből.

Nem voltak elvárásaim, de erre azért nem számítottam. Nagyon találó és nagyon elgondolkodtató dokumentumfilm, az emberről illetve viszonyáról a természethez, földünkhöz. Minden középiskolással megnézetném.

Gyorsított és lassított felvételek, állóképek váltják egymást (többféle kamerával, többféle filmre, többféle technikával, mint pl. a time-lapse és a slow motion, különleges megvilágításban, különleges nézőpontokból, több évig tartó forgatáson felvett képek). Philip Glass díjnyertes zenéjében a hol lassuló, hol gyorsuló, majd a végletekig fokozott dallamot hirtelen csönd váltja fel, majd a dallam lassan újraépül; kép és szöveg követi és kiegészíti egymást.
A filmen a csodás természeti felvételek után a civilizáció termékeit (gépeket, városokat, házakat) és embereket látunk, hol hömpölygő áradatként, hol kiemelve egy-egy arcot a tömegből. Üzleti- és nyomornegyedek, gyárak, robbantások, katasztrófák és háborúk, a film mindent megmutat, és miután mindent láttunk, visszatérünk a nyitó képhez, a zenében pedig a kezdő motívumhoz, lezárva ezzel mind a filmes, mind a zenei élményt.

Akkora zenéje van, hogy a fal adja a másikat. No és a kép sem rossz hozzá.

Fricke későbbi filmjeit láttam már (amiket nem csak fényképezett, hanem rendezett is), így a formanyelv nem volt új és abban sem láttam semmi meglepőt, sem újat, hogy mit csinálunk ezzel a bolygóval, mi felé haladunk. Bővel elég doksi született hasonló témában.
A time lapse még mindig iszonyúan látványos, szerintem ha azt jól felhasználják, akkor gyakorlatilag megunhatatlan.
A film abból a szempontból még érdekes lehet (így 2018-ból), hogy mit tartottak releváns problémának akkor, mire akarta felhívni a figyelmet Reggio. Így majdnem 40 év távlatából, sokat nem változtak a dolgok, sőt…..