Mahouka Koukou no Rettousei (Mahouka Koukou no Rettousei 1.) (2014–2014) 79% 16★

Az első néhány rész csak annyira tetszett, hogy nézzem tovább, de a 8. eptől nem volt megállás. :)
Jól építkezett, mindig csak annyit tudtunk meg amennyit kellett (sejteni lehetett) és a végén odatették az utolsó részeket. :D
Tatsuya képessége nagyon klassz (amire a végén derül fény), a húga is jól hozza a saját erejét, és tudom, hogy megmagyarázzák azzal a dinamikát, hogy a srác vigyáz a lánykára, de elég fura a dinamika köztük, inkább lehetne a főnöke. Azt meg igyekeztem elfelejteni, hogy testvérek, mert nekem azzal nem fér össze, hogy közben love interest is.
A barátok sem csak töltelék karakterek, többnyire kedvelhetők, néha egyik-másik idegesítő. A Crimson Prince is érdekes, remélem viszontlátjuk.

Nem art-house, mégis jeleskedik esztétikából; egyre ritkább az ilyesmi. Magát a rajzolást nem mondanám egyedinek, de profi a fények használatában, pontos beállításokkal dolgozik, és rendkívül gazdag színpalettával rendelkezik; van itt világos, ami hol élénk, hol gyengéd/halvány: vibráló kék, zöld és piros a mágikus támadásokhoz; letisztult, rideg árnyalatok a modern környezetek bemutatásához. A sötét, mély színekkel pedig kellemes kontrasztot hoz létre, hangsúlyozza a lappangó rejtélyt, feszültséget. Ezeket természetesen az adott részek atmoszférájához igazítja, míg az iskolában/versenyen játszódó epizódokban a világos, a véresen komoly utolsó Arc-ban a sötét dominál. De nem csak a látványra gondolok esztétika alatt, az egész művet átjáró szilárd egység az, ami igazán dicséretre méltó; minden területen egyben van a cucc. A precízen megvalósított koncepciói; ahogy keveri a science-fiction és természetfeletti/fantasy ötleteket, azok hangulatiságát; a mágia egyedi megközelítése. Iwasaki Taku csodálatos zenéje minden jelenetet felturbóz, teljessé teszi az élményt: Többnyire elektronikus zenével dolgozik, harcjeleneteknél gyakran áthajlik dubstepbe is, ami nagyon illik a futurisztikus világhoz és a sebes összecsapásokhoz. De van példa orkesztrális megoldásokra is, még ebben is keresi a balanszt.

A részletgazdag, bonyolult mágiarendszer mind a narratíva, mind a világépítés szempontjából központi szerepet tölt be. Egészen egyedülálló ez a szinte tudományos kidolgozottság; a hard fantasyhoz hasonlítható, amikor saját történelmet találnak ki (itt a mágia összetett működésére értendő). A mágia nem csak úgy „van”: nincsenek semmiből létrehozott erőgömbök, fényoszlopok stb, és nem is tudják le a tipikus kasztokkal, 4 elemmel. Az alapját az adja, hogy minden létező testnek, tárgynak van egy nem megfogható, információt hordozó kódalakja (hmm kicsit Platón?), és azt manipulálva/”átírva” jön létre a mágia. Modern (tudományos jellegű) mágia mellett egyaránt megjelenik a homályos „ősmágia”, plusz a shinobi kultúrát is belekeveri egy kicsit. Annyira szuper ötletek vannak itt, amibe túl hosszú lenne belemenni: CAD (mágia-létrehívó eszköz, helyettesíti az elavult talizmánokat, mágikus köröket stb – csak egy példa), aktiválási szekvencia, mágia-típusok melyeknél a fizikát sem hagyja figyelmen kívül, mágiamérnökség etc. Természetesen, feljön az égető kérdés az expozíciót illetőleg: Az anime valóban tömérdek expozícióval él, ami talán a legmeghatározóbb írói eszköze, azonban egyáltalán nem az olcsó fajtából; nem egy battle-shounenre kell gondolni, ahol minden percben megáll a cselekmény, hogy elmagyarázzák a power-system minden pontját. Semmi szájbarágás, ellenkezőleg, a nézőt bedobják egyből a mély vízbe, és azon gondolkodsz, „ez túl magas nekem, vagy egyszerűen halandzsa?” Szerencsére sikerült úgy megoldani a készítőknek, hogy minél több részt nézel, annál tisztább lesz a kép, de nem a magyarázatok miatt, hanem egyszerűen hozzászoksz az elsőre idegennek tűnő világhoz, magadtól jössz rá a lényegre, ami fokozza a néző bevonódását, a műhöz való kötődést – ilyen a jó írás. Ráadásul az expozíció nem is a tények hagyományos köpködéséről szól, hanem a szereplők ezáltal értelmezik az átélt tapasztalatokat, a körülöttük lévő világot, nagyobb ívben az egyik fő – mégsem szembetűnő – témájával foglalkozik: az emberi fejlődéssel (Cronenberg – Crimes of the Future hasonló technikát használ (nyilván csöppet magasabb szinten)).

Igen… a témák. Az anime a hibátlan szerkezeti felépítés (hjaj… – hagyjuk) mellett mélyreható látásmódot mutat, legyen szó társadalmi, politikai témákról. Nem egy karakterközpontú alkotásról van szó, egyes történetszálak könnyen kegyetlen tanmesévé válhatnának – úgy értem, elbukhatnának bizonyos karakterek a hatáskeltés javára, mégis kifejezetten humanista műről van szó, ami nem ülteti kispadra az eseményeknek az egyénre gyakorolt hatását, és a „világ rossz, mit lehet tenni” helyett azért tanít is valamit. A kedvencem az első Arc, a diszkrimináció ilyen árnyalt bemutatásával iszonyú ritkán találkozom. Maga a jelenség persze gyakran probléma tárgya (úgyhogy erre ki sem térek), de a diszkriminált emberek reakciója már kevésbé. A sorozat az elnyomottak viselkedését is kritizálja: megjelenik a restség, áldozatszereppel való takarózás, üldözési mánia, esetleg szélsőséges dramatizáció, szükségszerű egyenlőtlenség összetévesztése az elnyomással, romboló attitűd, hozzájárulás önmaguk – csoportok általi – kizsákmányolásához, hibás együttérzés (na ez!!). Megmutatja az érintettek jogos és téves, nem célravezető reakcióit egyaránt, magas érzelmi intelligenciával, majd előáll egy lehetséges, helyes magatartásmintával.

Jóval érdekesebbek a karakterek is, mint amilyennek első látásra tűnnek. Vegyük csak a főszereplőt, Tatsuyat: a tipikus jóképű, overpowered főhős, aki a sorozat kezdetétől fogva tökéletes és sebezhetetlen, pont ebből következne a jellegtelensége; merő unalom. Volt, aki egyszerű Kirito-másolatnak nevezte. Ezt várná a néző, és ezt kapja a felületes vizsgáló. Szerencsére semmi nem igaz mindebből. Ami a jellemét illeti, nem az OP karakterek érdektelen, hamis hidegsége mutatkozik meg benne, hanem a sztoikus bölcsessége. Nem mondom, hogy nem szélsőségesen overpowered, de az ereje nem inkonzisztens, elfogult írásból származik, másrészt nem teszi tét nélkülivé a cselekményt. Nem azért hemzsegnek körülötte a lányok, mert ez egy hárem anime (nem az), Tatsuya tényleg a legderekabbak közül való. Kifogástalan külső megjelenése, nyugodt, hideg aurája magabiztosságot sugároz; elképesztően erős, de ezt nem dörgöli mások orra alá, ugyanakkor nem is szerénykedik feleslegesen, ami szintén helyes önbecsülésre utal. A locsogás elutasítása nem egy mogorva, bezárkózó személyt jelöl, Tatsuya valójában rendkívül fejlett kommunikációs készségekkel rendelkezik, ami észlelhető mind a fiútársaival, mind az ellenkező nemmel folytatott interakciók során. Nagyszerűen olvas az emberekben, könnyen felismeri és megérti mások érzéseit, sőt azt is tudja, mikor kell tapintatos vagy nyers legyen; nem tenyérbemászó, hanem őszintén figyelmes és konstruktív, így az alapjáraton távolságtartó viselkedése még vonzóbbá teszi. Tovább árnyalja a karakterét az ellentmondásos társadalmi helyzete: egyedi képességeinek megítélésére alkalmatlan az iskola objektív felmérési rendszere, ezért az alsóbbrendű osztályhoz kerül. Tatsuya belső szilárdságát nem ingatja meg a probléma, próbálkozás nélkül is egyre jobban kitűnik, és elnyeri mások elismerését, (vicces, mert nem is célja, egyszerűen megtörténik, mert derék; ez megint csak növeli a vonzerejét), ezzel továbbá akaratlanul is felhívja a figyelmet az iskolán belüli megosztottság problémájára, előmozdítja a változtatás lehetőségét. Odafigyelést igényel Tatsuya összetettségének felismerése, mivel – nem győzöm hangsúlyozni – az anime egyáltalán nem karakterközpontú, a részletek alapos megfigyelése, azok összeillesztése szükséges a szereplők megértéséhez. A háttértörténetében rejlő csavar – amit a jellemzésénél nem vettem figyelembe – természetesen jócskán átértelmezi a róla alkotott, általam is leírt képet.

Ugyanez elmondható Tatsuya és Miyuki kettőséről. Mit vár a néző: fanservice testvérszerelem. Az elején tényleg zavaró lehet a sok „Onii-sama”, Miyuki féltékeny természetét könnyű félreértelmezni alantas komikumnak, úgyhogy a felületes vizsgáló nem kap fanservicenél többet. „A szokásostól eltérő módon viselkednek testvér létükre, és képes voltam felismerni az enyhe romantikus feszültséget, szóval rárakhatunk egy másik címkét: testvérszerelem” – nem. Aki pedig nem ragad le a felszínes dolgokon, lassan észreveszi a kettősükben rejlő komplex viszonyt. Tatsuya és Miyuki kapcsolatának mérsékelt ábrázolása valami gyönyörű. Eleinte Tatsuya egy szimpla törődő báty, aki iránt furcsa módon rajong a húga. Később lelepleződik Tatsuya kapcsán a lojális, védelmezői attitűd, és a háttértörténet kirajzolódása után rájövünk, hogy a másiktól való függés kölcsönös (+ Miyuki rajongása magyarázatot kap). Az ügyes félrevezetés annak köszönhető, hogy a főszereplő, Tatsuya fejébe kizárólag akkor nyerünk betekintést, amikor mágiáról, harcról van szó; az érzései ismeretlenek előttünk (még a csavar után is). Érdekes megfigyelni a köztük lezajló párbeszédeket, semmi hétköznapi természetesség nincs benne, akár kommunikációs akadálynak is vehetnénk, de sokkal inkább arról van szó, hogy a kötődésük magasabb szinten van, allegorikus. Kapcsolatuk égi természetű: Eszményi, rendíthetetlenül lojális testvéri kötelék jellemzi őket, ami túlmutat a konvencionális emberi kapcsolatokon, nem lehet kategóriákba sorolni, éppen ezért még a szerelemnél is sokkal nagyobb (a romantikus jelek tehát nem lényegesek). Ugyanakkor a szélsőséges ragaszkodásuk néhol sötét színezetet kap, ami kicsit billent a képen, ebben is rétegzett a mű. A mellékszereplők számára éppúgy fejtörést okoz a kettejük viszonya, mint a nézőnek. Habár ez a szál megbújik a háttérben, elnyomja a politikai vonal meg az akció, mégis világos, hogy Tatsuya és Miyuki kapcsolata kulcsfontosságú, talán a központi mozgatórúgó. Az alkotó szemszögéből biztosan: Velük kezdődik minden Arc, és velük is végződik. Az egész sorozatot ők zárják keretbe.

Még valamikor ősz környékén bukkantam rá erre az animére, de mikor wikián utána olvastam és láttam, hogy ebben is testvér szerelem van, úgy döntöttem, nem kell ez nekem. Mert hello! Csak én gondolom, hogy ez nem normális? Nem tudom, hogy a japánok miért izgulnak ennyire erre a témára, de szeritnem különösen undorító…

A történet maga nem rossz. Persze vannak benne furcsaságok, meg olyanok, amik annyira nem, de összességében jóféle. Rengetegszer volt, hogy csak néztem, mert hiába magyarázzák én amennyire értek a fizikához, na az pont nem elég ahhoz, hogy ezeket teljes mértékig felfogjam. De nem is csak emiatt. Az elején néztem, néztem, és minél több részt láttam, annál jobban érdekelt Tatsuya, hogy ő tulajdonképpen kicsoda, micsoda és mit tud. Igen, szép lassan, adagolták itt a dolgokat, amiből az 1000 db-os puzzle széle kb megvolt, de a közepe csak a történet legvégén kezdett kirajzolódni. Nem lett egész, mert hát persze, csomó minden van, amire nem jutott válasz, de gondolom akarnak folytatást (mert ugye akarnak?) úgyhogy nem is lett volna jó mindent kipakolni az elején.

A kedvenceim abszolút a barátok voltak, mégpedig Leo, Erika, Miki és Mizuki. És a kis Karmazsin Hercegecske is elbűvölt. Kegyetlen, vérszomjas, de tud ő jószívű lenni, ha összefogásról és a sajátjaikról van szó. Igen, Tatsuya persze elképesztő a képességeivel, de az az igazság, hogy ez a hűvösség kissé távol áll tőlem, jobb szeretem az érzelmeket és a vidámságot. Ez a srác csakis a húga irányába tudott bármiféle érzelmet kimutatni (ha már itt tartunk ez miért is van így?) mert kiölték belőle vagy micsoda. És ha már a húga… mi is olyan baromira nagyszerű benne? Esküszöm nem értem, miért volt érte mindenki oda. Nekem egyáltalán nem sikerült megkedvelnem.