Lazarus (2025–) 58% 4★

Kevesen mondhatják el magukról, hogy egyetlen művükkel merényletet követtek az egész munkásságuk ellen. De Watanabe Shinichirónak sikerült ezt a bravúrt elkövetnie.

Akár szó szerint is lehet venni, hogy az anime ezer sebből vérzik, hiszen az önmagában sok sebet ér, hogy az alkotó műfajt teremtő animét tett le 1998-ban az asztalra a Cowboy Bebop „személyében”. A Lazarus promóciós posztere pedig elárulja, hogy a nagy klasszikusának a szellemiségét akarja visszahozni, ám nagyjából annyira korrelál a Cowboy Beboppal, mint az Adios az Adidas-szal. A Cowboy Bebopot úgy volt jó még nekem is nézni, hogy egyáltalán nem az én műfajom, és mégis a komplexitásával, a karakterekkel és a rendezéssel meg tudott győzni arról, hogy érdemes végignézni.

A Lazarus ezzel szemben semmiben nem kelhet versenyre az alkotó nagy klasszikusával. Már azzal túl sokat vállalt magára az anime, hogy az emberiség végét vette nagyító alá. Az ilyen kataklizmát előrevetítő művek a lehető megritkább esetben sülnek el jól, hiszen az emberiség történetében a két világháború volt a legsúlyosabb történése, ami akármennyire is volt katasztrófa, az emberiség végével nem fenyegetett.

Hogy mennyire nincs hozzáférése az embernek az emberiség végéhez, bizonyítja ez az anime azzal is, hogy sokkal többnek mutatja magának, mint ami. Az elején Axel a világ legjobb akrobatikusait megszégyítő mutatványokkal menekül a támadói elől, ezzel megadva az alaphangot, amivel magához vonzza a tekinteteket.
Már ekkor éreztem, hogy ennek az animének is nagyobb a füstje, mint a lángja, ami megerősített abban, hogy a Lazarus tagjai mind egytől egyik faék egyszerűségű karakterek. Az Aoianime fórumon írta valaki, hogy az öt főszereplő egyenes koppintása a Bolygó Kapitánya öt főszereplőjének, és hát nem tudok vitatkozni vele.

A későbbiekben borzalmasan elül az egész. Elvileg 30 nap van Skinner megtalálásáig, de az élet olyan nyugodt mederben zajlik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig az egész világ tudván tudja, hogy nincs sok hátha neki.
Skinner keresése borzasztóan unalmas, logikai bakikkal, teljesen felesleges közjátékokkal tűzdelt. Az a szektás epizód ugyan jól rávilágít a kisegyházak működésére, de semmi érdemlegeset nem tesz hozzá az egész történethez, ahogy Leland családi afférja is felesleges. Christine leszbikus mivolta meg azt az érzetet keltette, hogy ma már a szomszéd macskája is LMBTQ+, ez az anime sem maradhat ki a jóból. Eleina viccelődése a kis barátnőjével a legbugyutább csajos filmeket idézi.

Az opening és az ending szintén a Cowboy Bebop fapados kiadásai, de még a MAPPA híresen jó karakterdizájnja sem menti meg a karaktereket a személyiségük egyszerű mivoltától. Igazából egy jelenet volt, amikor valami érezhető volt a világvégéből, amikor a repülőtéren „sírtak” a szerelők, hogy nem tudják már átadni a repülőteret, nemcsak hogy komolyan nem vehető az a jelenet, de még paródiának is szánalmas volt.

Mindent egybevetve Watanabe Shinichiro a saját munkásságát köpte le a Lazarussal. Az már ugyan csak hozzávetőleges, de holland szakosként fizikai fájdalmat okozott, ahogy a „Schiphol” repülőtér nevét kimondták. Nem tudom, milyen japán szinkronnal, a Maxon sajnos csak magyar és angol szinkronnal lehetett nézni. Értelemszerűen magyarul néztem, de hát még az is harmatgyenge volt…