Blue Gender (1999–2000) 71% 30★

Érdekesen furcsa egy anime volt ez, ami végigvezetett az érzelmi skálán, és voltam dühös, csalódott, reményteli és elveszett. Sírtam, nevettem, aggódtam és drukkoltam a legpozitívabb végkimenetelért, már ha egy ilyen világban létezik olyan. De létezik, mert a remény hal meg utoljára, vagy talán sohasem. A világábrázolás komor, igazi disztopikusan posztapokaliptikus, ahol az emberiség a kihalás szélére sodródott, miután megjelent a Blue, és szisztematikus pusztításba kezdett. Érdekes magyrázatot kapunk arra, hogy mi céllal is jelent meg ez a gyilkos faj a Földön. spoiler Sok érdekes hipotézis lát napvilágot. Tehát ez az anime nem pusztán a gore jellegű aprításról szól, hanem sokkal mélyebben gyökerezik a mondanivaló. Az ending is sugall némi megváltás-jelleget (szerintem) mikor látjuk Marlene-t szinte magzat pózban feküdni, háttérként pedig a kék bolgygó tündököl. Szerintem az ending nagyon szép és visszafogott, a zenéje is nyugodt és kissé mélabús, ugyanakkor mégsem annyira depresszív. Az opening zenéje viszont harsány és azonnal kedvencemmé vált. A Tokihanate annyira tökéletes, hogy még egy kis dopping hatása is van számomra. Ez még nem illegális, pedig már túladagoltam, hisz egyszer sem tekertem át az openinget XD – Végülis Engedd szabadjára… mondja a cím is. Az anime egyébként bőven 18-as besorolású, és ahogy itt korábban olvastam, eléggé erősen szexuális töltetű, mert random bukkannak fel benne szeretkező párok. Olykor igencsak furcsa pózokban. Yuji furcsálja ezt, de Marlene megmagyarázza, ez egy ilyen világ, a kínálkozó gyönyört, még ha csak pillanatokra is, ki kell évezni. Aztán persze mindezen elmélet felborul a lány fejében. De nem szaladok előre.
Egyik főhősünk a rossz helyen és időben felébredt Alvó, Yuji Kaido szegény nem sok pozitív benyomást szerez a világról, amiben magára eszmél. Egymásba botlanak Marlene Angel-el, aki ugyanolyan rideg mint az őket körülvevő valóság. A szívét elzárva tartja, érzelmeket nem enged magának. Kötelességét teljesítő katona, akit minden más hidegen hagy, legyen az túlélő gyerekek hada, vagy épp egy társát marcangoló Blue. Yuji a megszeppent ébredő próbál helytállni, de felőrli az, amit a földi jelenben tapasztal. Az anime olyan szép jellemfejlődést mutat be, hogy a szívünk is beledobban. Marlene metamorfózisa csodálatos. Először az ellenszenvünket nyeri csak el viselkedésével, de aztán morális, erkölcsi változáson megy kereztül, és hirtelen csak úgy berobbannak életébe az érzelmek. Mindezt pedig a fiúnak, Yujinak köszönheti. Kettejük kapcsolata drámai, romantikus és tragikus is, de a remény és boldogság is ott pislog a háttérben. Ilyen ívű karakterfejlődéssel régen találkoztam már, ugyanis itt a tettekből is levezthető a belső átalakulás. Marlene fellázad az ellen, amilyen önmaga is volt. Kapunk még egy karaktert, akinek személye szintén a drámai síkot hivatott elmélyíteni, ő pedig Alicia, egy másik Alvó. A lány ragaszkodása, lázadása, majd pedig önmagára találása szinte lírai. Az ő története nagyon szomorú, hiszen befolyásolhatósága abból fakad, hogy szeretne tartozni valahová, valakihez, és bizonyítani azt, hogy van miért élnie ebben a világban. Én úgy érzem, a lány bebizonyította, hogy értékes tagja a társadalomnak, és egy pillanatig sem tudtam haragudni rá. Csak sírtam érte.
A naturalista képsorok és véres akciók mellett a mondanivaló nagyon egyértelműen, szépen kivirágzik a történetben. Árulás, csalás, önös érdekek, az önmagunk által okozott bukás, egy új élet ígérete, ha merünk kockáztatni. A Blue szimbolikus létforma, lehetett volna bármivel helyettesíteni a spoiler bogarakat. A lényeg a végkicsengésen van. A létezésük miértjén. A lezárás gyönyörű, egyrészt magában hordozza az újrakezdés lehetőségét, a reményt és azt, hogy minden rossz véget ér egyszer, azonban tragikus is, hiszen ami elveszett, arra nincsenek szavak. Ahogyan az utolsó endingben összemosták a happy endet a tragédiával, igazán hatásos képsorokként égtek a retinámba.
Erős idegzetűeknek ajánlom – bár én korántsem tartozom ebbe a csoportba – mert lelkileg eléggé megvisel, és utána még órákig képes vagy azon jártatni az agyad, hogy egy-két hibás, át nem gondolt döntés, hányak életébe kerülhet.

Megnéztem, de nem igazán jött be. Nem mondanám rossznak, elég jó kis poszt-apokaliptikus érzése és története van, és elég mélysége egy igazi mondanivalóhoz, de végső soron sok helyen volt túl lassú, vagy akár unalmas.

Amikor elkezdtem nézni ezt az animét, azt mondta a nagyobbik fiam: „Mit nézel? Hú, ezt? Úgy emlékszem ez oltári rossz.” Hát jól van, gondoltam én, remélem nem, vagy pedig csak kibírom valahogy. Szóval. A probléma az lehetett, hogy amikor ő látta igen kicsinyke volt, ezért nem értette, nem is érthette. (2006 – 2007 körül adhatták az ANIMAX-en) Mert ez a sorozat félelmetesen erős és komoly mondanivalóval bír, melyet remekül tálaltak a készítők (legalábbis elém mindenképp). Természetesen a képi világa majd húsz éves, most nézve hagy némi kívánni valót maga után, de a karakterek és a történet olyan nagyon lehengerlő, hogy mondhatom: szinte egyáltalán nem zavart. Így aztán most új kedvencet avathattam (nem gondoltam volna, hogy fogok), amit bátran merek ajánlani, tegyetek egy próbát, remélem nektek is ennyire fog tetszeni.

Tök jó betegszabis, bele-belealvós sori, azért a Netflix valamikor csinálhatna belőle egy menő élőszereplős verziót.

Igazán klassz kis posztapokaliptikus, óriás bogaras sorozat. Az animáció néhol kicsit (nagyon) Tesco gazdaságos kategória, de még ez is megbocsájtható, mert egyébként a sztori jó és a hangulat is nagyon rendben van. Tetszett, hogy senkire nem voltak tekintettel, itt a gyerekeket is nyírbálták a dögök rendesen… Emlékszem, olvastam róla egy elemzést, hogy mennyi bújtatott szexuális tartalma van spoiler, hát nem nem tudom, a szájszervben lehet valami… :D