Kristálytollú madár (1970) 71% 20★

A látható dolgok közötti időzésnek kevés jobb formája létezik, mint Dario Argento filmjeit nézni. Gondolhatunk itt elsősorban két remekművére, erre itten és a Mélyvörösre.
A probléma ezekben a filmekben pontosan az, hogy a látható dolgok közötti időzésben adódik egy kis malőr. Ez általában nem végzetes (bár némely szereplők számára az), de alapvetően a mintázat végleg összekuszálódott, helyre már nem hozható. Helyesen tehát: a szemlélő számára nem végzetes eme malőr, a dolgok rendje azonban megbomlott. A szemlélő alatt a főszereplőt értjük, aki vizuálisan vonódik be a történésekbe. A malőr ugyanis az értelmezésben jelentkezik. Valaki lát valamit, de nem tudja pontosan, hogy mit. Egyfajta értelmezés persze adódik, de a szemlélő pontosan tudja, hogy nem stimmel a dolog. Ezért mániákusan visszatér a látványhoz és próbálja megfejteni. Mit tesz tehát az Argento-filmek főhőse? Képi analízist végez. Itt lehet tetten érni Argento géniuszát. A végzetet, az iszonyatot, a halált a legszorosabb összefüggésbe hozza a képek rendszerével. Az értelmezésben, a látásban mint megértésben keletkező malőrt, ami maga az iszonyat, viszi színre, egyúttal pedig kulcsot ad ahhoz, hogy nézzünk filmeket.

Nem tűnik elrugaszkodottnak Argentót pusztán a Kristálytollú madár alapján Hitchcockkal közös lapon emlegetni, mint eltökélt hangulatkeltőt, aki adott esetben képes túlnőni a filmjeiben bemutatandó történeten, hogy más, kevésbé nyilvánvaló művészeti aspektusokkal szólítsa meg a nézőt. Az itt látott történet önmagában talán lehetne egy közepesen emlékezetes giallo, vagy mezei thriller a hetvenes évek európai terméséből, de Argento egyéni látásmódja és stílusa bőven ezek fölé tudja emelni.

A trükk elsősorban vizuális, a látványnak átvitt és közvetlen értelemben is óriási szerepe van a film hangulatvilágának megteremtésében. A kamerahasználat, a vágás, a szögek és nézőpontok mind rendkívül izgalmasak, fokozzák az eleve meglévő feszültséget és megmentik a kevéske banalitásba torkolló motívumot. A hatás nagyon erős, nem lehet nem felfedezni a filmben olyan ősmintákat, amiket hasonlóképpen egyedi trükként adtak nekünk el más rendezők jóval később: gondoljunk csak a magasból mélybe zuhanó kamerára, ami pontosan ugyanilyen formában tűnik fel Scorsese átkozottul kiváló Lidérces órák című munkájában. Ugyanígy hivatkozhatnánk a személyes nézőpontból filmezett részeket is, a dolgok látszólagos megmutatását és valójában elrejtését, vagy a konkrét sötétséggel való játékot, ami meg Hitchcock árnyékokkal történő manipulációjára hajaz.
Mindez együtt bőven kárpótol minket a cselekményből olykor nagyon élesen kilógó logikátlanságok miatt, ezek nem is szúrnak szemet egészen addig, míg a film elől felállva el nem gondolkodnunk, mi, hogyan is történt pontosan. Szintén nem bánt minket Morricone alaphangon jól sikerült, de azért bőven nem százszázalékos zenéje, aminek nem egy részletét ráadásul hallhattuk később más, kevésbé jelentős mozikban is.
A színészi játék terén Tony Musante tulajdonképpen viszi a hátán az egész mozit. Fizimiskája alapján vélhetően az elsők között szórnák őt ki manapság bármilyen castingról, ráadásul tőle olaszabb színészre aligha oszthattak volna egy amerikai karaktert. Mégis elhiszünk neki mindent, megkedveljük és elfogadjuk, sőt, süvegeljük viselkedésének természetességét, az ellenkezést, a makacskodást, a megszállottsággal vegyes kíváncsiságot. Nem tűnik összetett szerepnek az övé, mégis érződik a teljes odaadás és átgondoltság. A női főszereplők rendben vannak, a stáblista ilyen szempontból mutat valamiféle húspiac jelleget, de a folyamatosan felszínen lebegő groteszk szexuális feszültség ellenére meglepő szembesülni vele, hogy nyílt szexuális tartalom egyáltalán nincs a filmben. Sőt, a maga szigorú tárgyilagosságában a giallótól néha elvárt durvaság, ijesztő, horrorisztikus vonások abszolút hiányoznak, annál erősebb a feszültség.

Tetszett a Kristálytollú madár, annyira mindenképpen, hogy nézzek még Argento filmeket, de a pontozással bajban vagyok. Lehetséges, hogy reálisabb ítélet lenne ma és itt nyolc pontot adni rá, de a szellemes és hangulatos kivitelezés annyira megfogott, hogy indokoltnak érzem a nem nyilvánvaló plusz értékek megjutalmazását. Így lett kilences, érzek én itt valamiféle filmtörténeti jelentőséget.