4 légy a szürke bársonyon (1971) 62% 13★

Bud Spencer egy Dario Argento filmben? Fekszöl!? Hát ezt látni kell, sőt! Alapból is hajlok rá, hogy a korai Argento filmeket lassan elképedt rajongással nézzem, de a giallo is kezd egyre közelebb kerülni az ízlésvilágomhoz – és mindig érdekes szembesülni vele, hogy ez a műfaj jóval több volt egy filmes szubkultúránál, az utólag elképzeltnél sokkal organikusabb része volt a kor olasz filmművészetének, minden nyilvánvaló gyengeségével és oktondiságával együtt.

Egy évvel vagyunk a Kristálytollú madár után, Argento koncepciói és ideáljai még nem véglegesek, de ez a fülledt, horror-elemekkel dúsított bűnügyi thriller miliő a kisujjában van. Ennek megfelelően ez a film is hordoz magán egy nagy adag vizuális vonzerőt. Nem annyira nyilvánvalóan gyönyörű és élénk, mint a Kristálytollú madár, de még mindig nagyon izgalmas, élvezetes, esztétikus – általában véve szemet gyönyörködtető ezeket a filmeket nézni, teljesen függetlenül a bemutatott tartalomtól, cselekménytől, színészi munkától, rendezéstől.
Sajnos a történet és a cselekmény nem üti meg a legjobb Argento alkotások mércéjét. A sztori valójában lehetne egy öltönyös-kosztümös angol krimi alapja is, nem túl bonyolult és nyakatekert, a végkimenetel felé haladva már kicsit megsejthető és átlátszó. Van a mozinak egyfajta humorfaktora, ami meglepően nem lóg ki az összképből, pedig a postás megverése például tényleg burleszkbe hajló jelenetsor, viszont rögtön az elején nagyon szellemes a szunyog elkapása a lábcinnel – emiatt tulajdonképpen kész csoda, hogy idehaza nem kapták fel és értelmezték direkt félre Spencer jelenléte miatt.
Ha már Spencer: itt van, igen, de nincs különösebben nagy jelentősége, a karaktere sokban hasonlít Mario Adorf őrült festőjére a Kristálytollú…-ból. Annál érdekesebb lehet a Spencer-Hill rajongóknak, hogy két, a karrierje későbbi szerepében visszatérő, legendás geg is feltűnik a filmben: nyers halat eszik, sőt, egy papagájt inzultál verbálisan.
Michael Brandon döbbenetesen semmilyen a főszerepben, de ezek a visszafogott protagonista szerepformálások mintha szintén nem lennének egyedülállók Argentónál, Mimsy Farmer viszont megvett kilóra, bombanő. Morricone zenéje abszolút semmi különös, de ez sem meglepő – amúgy sem hiszem el, hogy évente akár 4-5, ha nem több teljes soundtrack megkomponálása közben végig, évtizedeken át ihletetten és teljes erőbedobással dolgozott volna.

Meglepetés, pedig Argento nagy csalódást még nem okozott – talán Spencer jelenléte miatt aggódtam egy kicsit, de ha hajlamosak vagyunk tudomásul venni, hogy ő is csak egy színész, aki nem mindig a nekünk tetsző alapfiguráját játszotta, akkor emiatt sem érdemes előítéletekkel élnünk. Aki viszont miatta jött ide, az tényleg számíthat egy nagy meglepetésre/csalódásra.

Argento szerintem sosem volt az a kifejezetten jó író és itt is azért eléggé gyenge a forgatókönyv. Viszont a rendezői zsenialitása ezúttal is felhúzza a filmet. Kevés rendező képes ilyen szinten feszültséget teremteni és ilyen atmoszférával felruházni egy gyenge scriptet is.

A történet igazából annyi, hogy a kretén főszereplőnket egy ipse megtámadja, akit véletlenül kinyír, de egy titokzatos alak ezt fényképen rögzíti, aki ezek után zsarolni kezdi őt. Ezt követően elindul a nyomozgatás. Egyébként a főszereplővel nem igazán lehet azonosulni, de azért el lehet viselni. A zene kifejezetten finoman illeszkedik a jelenetekhez, az alakítások ellenben max közepesek. A gyilkos kiléte igazából egyáltalán nem meglepő, viszon kicsi SPOILER, a halála nagyon finoman és érzékletesen lett ábrázolva. Bud Spencer nem kap túl sok szerepet, de elegendő mennyiségűt. Mondjuk, amin jót kacagtam, hogy az első megjelenésénél konkrétan ilyen angyali, megváltói zene szólal meg. Bud Spencer az angyal!