Ki kopog az ajtómon? (1967) 58% 8★

Az első, még valóban pennykből forgatott* Scorsese-egészestés – az Aljas utcákon felfedezni vélt európai művészfilmes jegyek itt aztán fokozottan kidomborodnak, sőt, a két film egymásután nézve még valamiféle evolúciós kapcsolattal is bír, és közös sugalmazásuk is van: New Yorkban még a szerelem is nehéz.

Letudván gyorsan a negatívumokat, ez nem egy egyszerű film. Sokkal nagyobb örömet fog okozni azoknak, akik jobban szeretik mondjuk a jelképekkel teletömött Antonioni filmeket, mint a Taxisofőrt, vagy általában a hetvenes évek amerikai moziját. Scorsese itt annyira bele tud mélyedni magába a filmművészet csinálásába, hogy olykor elfelejt történetet mesélni, cselekményt építeni; láthatóan jobban érdekli egy-egy szekvencia vagy jelenetsor önálló ereje és benyomásai, mint ezek halmazának összerendezése és egyesítése.
Azonban azt, amit elvállal, tudja teljesíteni: a szereplők köré épülő atmoszféra remek, A lányba akaratlanul beleszeret a néző, J.R.-rel tudunk is azonosulni, meg nem is, meg is értjük őt, meg nem is, de látjuk terhelt kvázi-áldozat mivoltát. Társaságában az éppen az idősebb Scorsese-által már sokszor bemutatott családias, de mégis veszélyes baráti-rokoni kört ismerjük meg, amitől egyszerre számíthatunk védelemre mindhalálig, de egyúttal pofonokra és hátunkba állított késekre is. A The Doors The End című számára komponált álomszekvenciája önmagában is a film egyik csúcspontja, a baráti összejövetel az utcáról fölszedett lányokkal végtelenül hangulatos, mégis nyomasztó, magában hordozza a dolgok eldurvulásának ijesztő lehetőségét. J.R. és A lány megismerkedése a vasútállomáson iskolapéldája az örömfilmezésnek, nem csodálkoznék, ha a jelenet egy része rögtönözve lett volna. J.R. és Joey vidéki kirándulása sem több egy jelképnél, de mint ilyen, funkcionál és szép – a film egésze szempontjából alig van értelme. Érzésem szerint egyébként az egész mozi körülbelül tíz-tizenöt perccel hosszabb a kényelmesnél, de hogy melyik negyed órától szabadítanám meg, hát… ördögi és megválaszolhatatlan kérdés.

A film tanulságai egyébként fájdalmasak, de örökérvényűek és nem New York/maffia/olasz-amerikai specifikusak. Az egymás felé támasztott túl magas és irreális elvárások, az eszméinkhez és ideáljainkhoz való elvakult ragaszkodás, a neveltetésünk és környezetünk által belénk vert blokkok még a legerősebb és legőszintébb emberi kapcsolatokat is szétverik. Lehet, hogy ezeken nyugszik a társadalom egésze, de az egyént olykor pillanatok alatt porrá zúzzák. Az élet maga kegyetlen, nélkülözés, maffia és rossz természetű barátok nélkül is…

*Ámbár ha tényleg ennyire pici, jelképes költségvetésből készült a mozi, elképzelésem sincs, hogy sikerült ilyen pöpec számokat összeválogatni a soundtrackbe…