Kár a benzinért (1964) 81% 16★

A Manta, Manta értékelésem alatt már fejtegettem, de bármikor nagyon szívesen és büszkén merem felvállalni, hogy kényszerautós vagyok: mélyen hiszem, hogy autót tartani egyszerre undok kötelezvény és luxus, amit maximum csak a legnagyobb városaink legbelső részein élők úszhatnak meg, de magam javára írom, hogy 17 éve balesetmentesen vezetek (nem számítva egy édesapámmal közös gyakorlókört az utca végén átívelő autópályahíd alatt, mely szerencsére nem omlott ránk, de maradandó nyomott hagyott az Adolf névre keresztelt VW Passatunkon).

Egyébként teljesen meg tudom érteni az autóbuzikat is, főleg azokat, akik energiát és pénzt nem kímélve, de felelős keretek között űzik az autótartás sokszor kimondottan nyűgös, de számukra szenvedéllyel teli aspektusait, de szerintem őket pontosan annyira jól fogja szórakoztatni a Kár a benzinért, mint engem, sőt – ez a film bárkit remekül elszórakoztathat, aki kicsit is szereti a filmeket, és nem érez diszkomfortot, ha fekete-fehér kópia kerül a szemei elé.
A műsoridő során négy remek kisfilmet kapunk kézhez, melyek az autózással és az autótartással kapcsolatos mindennapi problémákat, konfliktusokat járják körbe, igaz, 1965-ben. Nem túlzás, hogy ezen élethelyzetek javát mi már semennyire sem tudjuk átélni, főleg mivel manapság már az út szélén maradás sem igazán tipikus élménye a legtöbb sofőrnek, de ezt ellensúlyozandó, az egész produkció nagyon eleven és önfeledt korkép. Igaz, van benne némi savanyú irónia: az én nagyszüleim a nyolcvanas években hosszas várakozás után kaptak csak Wartburgot, pedig nagyapa MÁV-alkalmazott volt – őszintén nem tudom, milyen anyagi és társadalmi helyzetben kellett ahhoz lenni, hogy 1965-ben valaki akárcsak használt autót vásárolhasson, de ennyi baj legyen. Speciel a második kisfilmben látható élethelyzet kissé lehetetlennek is tűnik a számomra, de ez tényleg csak kákán a csomó…
A négy kisfilm, bár nincsenek igazán azonos súlycsoportban, csodálatosak. Intelligens humorral prezentálja őket a korszak néhány legnagyobb színésze, Sinkovitsért még mindig meg kell halni, Kibédi Ervin központi narrátorként is saját maga egyéniségét kölcsönzi az egész mozinak. A történetek élettel telik, önálló megfilmesítésért sírnak, kivéve az első darabot, az inkább csak skiccnek, megfilmesített viccnek, anekdotának tűnő Garas Dezső-szekvenciát. Minden szép és jó, szerethető, ámbár a Porton zajló, kivételesen sok érdekes megfigyelést tartalmazó beszélgetésekből látható, hogy művészeti szempontból természetesen itt is lehet fogást találni – anélkül persze, hogy ez a bizonyos szerethetőség csorbulna.
Zenei téren a nyilvánvaló érdekesség a balatoni epizód és benne a Szörényi-féle zenekar szereplése (tiszta Irány Deauville!), ami a korabeli beat iránt érdeklődők számára lehet fontos, de Bágya András jazz-betétjei is finoman szólva megérnek egy misét – a kezdő főcím alatt hallható felvétel nyugodtan érkezhetett volna egy ötvenes évekbeli amerikai LP-ről!

Végtelenül kedvelhető és szerethető film, aki jót akar magának, nézze meg!

Zseniális film (illetve négy kisfilm), legendás színészekkel. Abból a korból, amikor még a magyarok tudtak filmet készíteni. Amikor a humor még nem a trágárkodással volt egyenlő, és amikor nem csak és kizárólag indokolatlan szexjelenetekkel tudták rábírni a közönséget, hogy nézze végig a filmet.