Kallódó emberek (1961) 70% 24★

Marilyn végre nem illegeti magát! Bár szegény eléggé szét volt itt esve. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy színészkedik, vagy önmagát adja és a rendező azt gondolta, így pont jó lesz.
Clark Gable ugyanolyan sármos, mint fénykorában.
Kifejezetten tetszettek a szereplők által folytatott hosszú beszélgetések; hiába, szeretem az ilyesmit.
A lovas jelenetet nehezen tudtam végignézni, valószínűleg én is úgy viselkedtem volna, mint Roslyn.
A cím igazán találó, a szereplők valóban egytől-egyig kallódó emberek.
Ha pedig nem viselt meg minket eléggé a film, szomorkodjunk annak tudatában, hogy a szereplők közül hárman a forgatást követő rövid időn belül elhunytak.
(Az értékelésem Marilynhez hasonlóan szétesett.)

Szeretném még egyszer újranézni, de most úgy gondolom, hogy ez tipikusan olyan film, ami sokkal jobb, mint amennyire nagy élvezet nézni. Mert most már csak úgy tudom nézni, hogy ott van a fejemben, hogy mi történt nem sokkal később Marilyn-nel és Clark Gable-lel még a bemutató előtt. Az egész filmből süt a szomorúság és olyan elveszettség, amikor már tényleg semmi sem számít.

Hűha. Ez a film valami csodálatos. Arthur Miller remekül adaptálta saját munkáját – ez annyira nem is meglepő –, filmvásznon is működött az egész. Mivel a hangsúly a kallódó embereken van, rengeteg múlott a szereposztáson, amiről én úgy gondolom, briliánsra sikeredett. Clark Gable és Montgomery Clift már sokszor bebizonyította, mire képes, de Marilyn Monroe-tól eddig még nem láttam ilyet. Tényleg nagyon jó a filmben. Nem akarok elvenni az érdemeiből semmit, de azért kíváncsi vagyok, mennyit adott magából Roslyn szerepébe.

Hát ez valami borzalom. Vajon ennyit változott volna a filmgyártás, hogy én nem értem meg a már ennyire régi filmeket, vagy jól gondolom, hogy ez a film ízléstelen, amatőr és túljátszott. Azzal tisztában vagyok, hogy ebben az időben a színészek, de főleg a színésznők még inkább színpadi színészként adták elő szerepeiket a filmvásznon, mintsem filmszínészként, de azért ez túlzás. Szeretem Marilyn Monroe-t mint embert, de színésznőként egyem a szívét, azért még lett volna mit tanulnia. Mentségére szóljon a neki felkínált szerepek sem éppen az erős női karaktereket hivatottak megjeleníteni. Néha elgondolkozom, hogy ezek a régi színészek vajon a mostani, szerintem természetesebb alakítások világában, vajon hogy állnák meg a helyüket. Vajon tudnának tényleg természetesen játszani?
A történet lehet, hogy érdekes lett volna, mindenesetre a forgatókönyv kicsit csapongóra sikerült. Egyik pillanatban még fenn vagyunk Marilyn szobájában a következőben már Clark Gable ágyában, pedig még alig mutatkoztak be a karakterek egymásnak. És ha már itt tartunk. Clark Gable?! Most komolyan! Az apja lehetett volna Marilynnek, miért pont vele kellett összehozni, mert ő volt anno az ügyeletes Mr. Charm? Nem ítélem el alapból azokat a kapcsolatokat, amikor nagyobb korkülönbség van a két fél között, de valahogy ebben a filmben ez nagyon idegesítő volt és erőltetett. Nem értem a film sikerét, tényleg nem, viszont kíváncsi vagyok rá, hogy mitől szólt ez olyan nagyot anno. Valaki elmagyarázhatná.