Jazz on a Summer's Day (1959) 90% 3★

Az elmúlt hét-nyolc évben, mióta az ebben a filmben látható muzsikusokkal töltöm a „zenehallgatós” időm legjavát, különösen felértékelődött a szememben ez az egyébként sem kis jelentőségű koncert/dokumentumfilm. Az 1959-es dátum esetében kritikus, hiszen a legtöbb tudatos és figyelmes zenekedvelő ízlése nagyjából maximum eddig, Elvis Presley és az első nagy rock n’ roll sztárok fénykoráig terjed ki, az előzmények iránt ma már viszonylag kevesen érdeklődnek. Én azonban vakhittel tartom magam ahhoz, hogy a jazz aranykora bizony az ötvenes évek volt.

A Jazz on a Summer's Day jelentősége egyrészt abban áll, hogy ennek az aranykornak sokszínű dokumentációjaként szolgál: nyilván nem mutathatja be a korszak összes sztárját, nyilván lesznek hiányérzeteink – de arra kiválóan rámutat, milyen sokszínű zenei világ volt valójában ez a színtér, hányféleképpen lehet igazi, ízes, egyéni jazz-t játszani. Az én szívem csücskei a film első felére szorultak: a Mulligan kvartett a rövid, de az elmúlt években gyűjtői körökben újra felkapott Art Farmerrel felálló formációban került rögzítésre, Bob Brookmeyer pedig a film leglején tűnik fel Jimmy Giuffre triójában – az ő felvételeiket éppen most próbálom teljes pompájukban polcra rendezni.
A legikonikusabb itt látható előadás talán Anita O’Day két száma – a kokainmámoros énekesnő a kalapjával legendás jelenség lett, a mai napig lemezborítók tucatjain szerepelnek az itt róla lőtt képek, a neki szentelt részek pedig remekül bemutatják a fesztivál hangulatát, méreteit, kereteit. Sajnos Monk és Stitt részei kicsit hányavetik, cserébe a Chico Hamilton kvintettet nemcsak koncert, hanem próba közben is látjuk, sőt, Dick Katz (a korabeli Roger Corman filmek visszatérő zeneszerzője!) még egy kis Bachot is játszik a zenekar meleg tetőtéri szobájában. A film fináléja és csúcspontja Louis Armstrong all-stars felállása, Danny Barcelona és Jack Teagarden vendégeskedésével.
A zenén túl azonban azt is látnunk kell, hogy a Jazz on a Summer's Day nagyon jól felismerhető előképe a hatvanas évek ikonikus koncertfilmjeinek: a woodstocki és altamonti fesztiválokat rögzítő moziknak, vagy az angol koncerthelyszíneken megörökített, adott előadókra koncentráló felvételeknek. Ezekre ma már nemcsak és elsősorban koncertfilmként, hanem dokumentumként is tekintünk, amik remekül prezentálják nekünk egy korszak ikonikus mozgalmait, életérzését, hangulatát. Ahogy a Woodstock-filmben is egyformán fontos Santana és az ő fellépése közben átszellemülten rángatózó közönség, úgy a Jazz on a Summer's Day-ben is ugyanolyan figyelmet kap egy-egy fellépő és az őket hol csillogó szemmel, hol elbóbiskolva, hol elemezve, nagyokat érezve hallgató nézők sokasága. Meg hát természetesen a gyönyörű tengerparti kisváros, a vitorlásverseny, az a jól megragadható korhangulat, aminek a levegőjében talán már ott van a hatvanas évek számos földrengésszerű változása, de egyelőre a maga módján idillinek, egyszerűnek és kívánatosnak tűnik. A Jazz on a Summer's Day címével összhangban napfényes, optimista, ünnepi filmélmény, még a zenétől függetlenül is.

Nem igazán kérdés a fontossága és a jelentősége, de ezeken túl is kiemelkedő élmény ez a szűk másfél óra. Csak ajánlani tudom.