Hinomaru Zumou (2018–2019) 75% 4★

Én szeretem a sportaniméket, mégsem terveztem ezt a sorozatot megnézni. Nem tudtam elképzelni, hogy le tud kötni, ahogy két ágyékkötős, termetes férfi „ölelgeti” egymást egy kis körben… De a youtube kidobott róla egy videót, és hirtelen ötletből belekezdtem.

És együtt izgultam a meccseken a karakterekkel. A legtöbb karakter szimpatikus volt, mondjuk az nekem is bökte egy kicsit a csőröm, amit @Netta88 is említett, hogy a legtöbb legendás yokozuna olyan vékonnyá vált idősebb korára… Valamint a szemem kifejezetten örült a bishounenek látványának, de a szumó pont nem az a sport, ahol gyönyörűen kidolgozott, arányos testű emberkék vannak a többségben. Bár volt néhány kolosszus méretű versenyző is, de elég néhány szumós képet nézegetni, és nyilvánvaló, hogy – nem tudom szebben megfogalmazni – mindenkinek lóg a melle valamennyire. Ez a kezdők és a diákok esetében még nem zavart, de a profiknál, vagy akiket csak pár lépés választ el a profivá válástól, már igen.
Kicsit sajnáltam, hogy a szumós tradíciók nagy részét kihagyták, egyébként érdemes utánaolvasni, mert nagyon érdekes hagyományaik vannak.
Az Oodachi Gimi klubtagjait nagyon megszerettem, mindenkinek szurkoltam, egyéni preferenciáim miatt leginkább Yuumának. Hinomaru egy nagyon szimpatikus és tiszteletreméltó karakter – kár, hogy nem igazán bontották ki a karakterét és hogy a grafika főleg az ő esetében nem volt mindig a topon, és néha elég aránytalanul nézett ki szerencsétlen.
Leginkább Reina karakterével tudtam azonosulni – először egyáltalán nem értettem, mi a jó a szumóban, aztán meg gyakorlatilag vele együtt szerettem meg. Bár az furcsa volt, hogy Reina, mellékszereplő létére gyakorlatilag a legnagyobb karakterfejlődést hozta a sorozat során, és egy idegesítő, hisztis libából egy nagyon kedvelhető személy lett belőle.
Behoztak két szimpi lányt a sztoriba, és mindkettőnek vannak érzései Hinomaru felé, de aztán valahogy elfelejtkeztek erről a dologról, amit annyira nem bánok, de ha már beletették, akkor kicsit foglalkozhattak volna vele.
Kicsit off, de nem értem, hogy a koncentrációt miért mindig a szemből előtörő fénycsíkokkal kell kifejezni, ez a Kuroko no Basketben viszonylag menőn nézett ki, de itt nagyon nem – olyan érzésem volt tőle, hogy mintha kiszúrták volna a szemüket, és nem az, hogy mennyire erősek… És a Kise-kopi képességek sem tetszettek, értem én, hogy zseni valaki, de ez így nem megy, elég hiteltelen volt.
Mindenestre ez az anime egy hatalmas pozitív csalódás lett számomra, és még az is lehet, hogy megnézek majd pár rendes szumómeccset is. PLusz az ending után lévő jeleneteket mindenképpen érdemes megnézni, nagyon viccesek vagy éppen aranyosak.

Szumó. Egy olyan sport, ami igazából sosem vonzott. Soha nem is voltam rá kíváncsi, sőt kb. annyit tudtam róla, mint a legtöbb ember, vagyis, hogy szépen fogalmazva 200 kilós fickók ágyékkötőben ölelgetik egymást, miközben megpróbálják kilökni vagy felborítani a másikat. Ez az anime valahogy mégis felkeltette az érdeklődésem. Kíváncsivá tett, annyira, hogy még utána is olvastam, és megnéztem 1-2 videót a valódi szumóbírkózásról.
Mint minden sport animében, ebben is kissé elrugaszkodtak a valóságtól.
Először is egy alig középiskolás diák nem is lehetne edző, másodszor a szereplőket inkább izmosnak ábrázolták, mint -bocsánat a kifejezésért- hájpacninak. Ez egyrészt gondolom azért, mert a szereplőink nagyrésze 15-17 éves középiskolás, másrészt kezdő a sportágban, sőt kapunk néhány bishounen-t is. Ugyanakkor a veteránok is inkább hatalmas izomkolosszusok voltak, nem pedig valósághű szumóbírkózók, hatalmas pocakkal és nőket megszégyenítő cickókkal. A már visszavonult és edzősködő yokozunák közül pedig volt olyan, aki cingárabb volt, mint egy lámpaoszlop. Azért egy profi, legmagasabb rangú szumóbirkózót nem így képzeltem el, mégha igencsak benne van már a korban. Főleg, hogy azt olvastam, hogy a túlsúly miatti betegségek, és a folyamatos stressz miatt a szumóbirkózóknak alacsony az átlag életkoruk. És ha már az ábrázolásnál tartok, ruhában sokkal kisebb termetűnek tűntek a karakterek, mint ruha nélkül. De ez még mindig nem zavart annyira, mint amikor Hinomarut aránytalanul picinek rajzolták a többiekhez képest a távolabbi jeleneteken, ahol mindenki a képernyőn volt. Értem én, hogy csak 152 cm, de már aránytalanul szembetűnő volt. Szóval igen, a grafika néhol hagy némi kivetnivalót maga után.
Ami még kimaradt az a mérkőzések előtti hosszabb szertartás, mint pl. amikor mindkét fél a körön belül, de annak hátat fordítva leguggolnak, erőteljesen tapsolnak egyet, majd innen felemelkedve a jobb lábukat minél magasabbra emelve dobbantanak a kör szélét alkotó szalmafonaton. Ez persze csak egy a több rituáléból, amit elvégeznek a küzdelem előtt. Egy rituálét láthatunk az animében egyszer, a sószórást. Dobbantani is dobbantanak, de nem a rituálé részeként. Én örültem volna, ha legalább egy mérkőzés előtt bemutatják ezt is. Viszont a szabályokat szépen elmagyarázzák. A magasságra is kitérnek, amit amúgy sehol nem találtam meg. Szóval ennek örülök, hogy erre külön rátértek, meg elmagyarázták, hogy a magassága ellenére mégis, hogy van esélye Hinomarunak a yokozuna címre.
Volt időugrás is az animében, ami annyira nem volt jó, mert olyan érzést keltett, mintha kimaradt volna vagy 3-4 rész az életemből, pedig nem így történt. Szerintem ez az első anime, amit amúgy kezdéstől a végégig végignéztem. Értem ez alatt, hogy sem az openinget sem az engindet nem tekertem át egyszer sem. De a zenéről majd később.
Hiányoltam mást is. Mégpedig a szereplők háttértörténetét. Minden főbb karakterről kapunk egy pici háttérsztorit, de úgy éreztem, hogy Hinomaruról még kevesebb mindent tudtam meg, mint amennyit lehetett és kellett volna. Ez egy kicsit igaz a többiekre is, de mivel Hinomaru a főszereplő, így nyilván ő érdekelt a legjobban. A Chizuko-val való „kapcsolatát” sem fejtették ki/kapcsolták össze rendesen, mintha nem is emlékezett volna arra, hogy ő volt az a lány, akit megmentett az első részben. Viszont a Reina-val való kapcsolatát jobban ábrázolták, mivel a lány karaktere fejlődött. Eleinte nem volt szimpatikus. Tipikus hisztis libaként mutatkozott be, aki azt hiszi, hogy minden úgy van, ahogy ő akarja, ráadásul úgy ítélkezett másokról, hogy nem is ismerte őket. Lenézte a srácokat, a szumót, de ahogy haladt előre a sztori egyre jobban megértette, és a végére meg is szerette. Szépen ki is mondja a végén.
Amúgy mindenki fejlődik. Nem csak a szumóban lesz erősebb, hanem mentálisan is. Minden főszereplő átesik kisebb-nagyobb karakterfejlődésen. Falbaütköznek, de áttörnek rajta. Kei-t emelném ki a legjobban közülük. Az ő kitartása a leginkább elismerésre méltó. Ő a leggyengébb, mégis mindig talpra áll, és tovább küzd. Más megtört volna, feladta volna már az ő helyében. De valójában mindenki szerethető, még az ellenfelek is. Eleinte bunkók, de csak a rajtuk levő stressz miatt, hiszen a versenyzőknek minden versenyen meg kell küzdeniük elért rangjukért, és egy negatív eredménnyel záródó torna a kivívott pozíció elvesztését vonja maga után. Az automatikus visszasorolás csak a két legmagasabb rang, az ozeki és a yokozuna esetén nem történik meg . Emellett valakin a felmenői miatt nagy a nyomás, az elvárások miatt. Vagy csak mindennél jobban yokozuna akar lenni, és emiatt képes félresöpörni az érzéseit, hogy elérje a célját. De a legtöbbjükről kiderült, hogy egész kedvesek.
Élvezet volt nézni az animét, ahogy egymást tolják előre a karakterek, bíztatják egymást, és segítenek egymáson. A legnagyobb hangsúly magán a szumóversenyen volt, de volt edzés is és lelkizés is, pont annyi, amennyi kellett. Izgalmakban bővelkedett az anime, és bár volt jópár olyan mérkőzés, ami előre kiszámítható volt, mégis izgalmas volt. Nézette magát az anime.
Ami annyira nem tetszett, az a Haikyuu és a Kuroko feeling. Előbbiből a „kicsi vagyok, de bebizonyítom, hogy képes vagyok rá” karaktert vették át, bár ez nem annyira zavart, mert imádtam Hinomarut, utóbbiból pedig a „megtanulom egyből amint láttam, és használom is a technikát”. Ez viszont már jobban zavart. Legyen zseni az adott karakter, de találjon ki új technikát magának…
Viszont plusz pont az endingek utáni jelenetek és a zene. A háttérzenék is jók voltak, de az openingek és az endingek különösen megadták az alap hangulatot. Főleg az első opening és ending. Úgy éreztem ezeket nézve/hallgatva, hogy erejük van. Tökéletesen illettek az animéhez, mintha direkt ehhez az animéhez készítették volna őket.
Nem tökéletes anime ez sem, sok hibája van, de ennek ellenére nekem kedvenc lett. Egyszerűen nézette magát. Én örülnék egy folytatásnak. Kíváncsi vagyok, hogy Hinomaru hogy boldogul ezek után, és eléri-e a yokozuna címet.
Akartam még írni valamit, de sikerült elfelejtenem, úgyhogy már csak annyit írok, hogy csak ajánlani tudom ezt az animét. Igazi ritkaság a sport animék között, de szépen belekóstolhatunk általa a szumó világába.