Hajrá, boldogság! (2008) 71% 29★

Van egy bája a történetnek, és helyenként jókat lehet mosolyogni rajta. Valóban jobb hely lenne a világ, ha mind kedvesek és önzetlenek lennénk, de azért nem ilyen egyszerű az élet és tudni kell néha nemet is mondani.
A zenéje viszont nagyon tetszett! Nem betétdalos, hanem nagyzenekarra írt dallamok csendülnek fel, több oboa szólóval. Tipikus aláfestő zene, tárolom is magamnak a youtube-on! :)(:

A kevés vény nélküli – és mellékhatásoktól mentes – antidepresszáns.

Azt a szeretem a filmben, hogy sallangoktól mentes: nem fontos neki, hogy a szereplők jól nézzenek ki, nem kell a tökéletes ív a történetbe, nem szükséges fokozással fenntartani az érdeklődést, elég csak megmutatni, hogy lehet így élni, ahogy Poppy.

A rendező úgy kezeli a nézőt, mint egy igazi gentleman. Több ilyen filmet szeretnék nézni a jövőben.

Könnyedén, csillámporos sziporkákkal szembesít nagyon súlyos történésekkel ez a film. Szerettem a kontrasztokat a személyiségek között, hiszen volt itt control freak, dühös ember, kétes ember, és számomra Poppy a felnőttek gyermeki ártatlanságával végigszaladgált köztük. Persze ott volt mellette a saját kontraszt is, amikor Poppy felnőttsége, gyermeki ártatlansága és infantilizmusa váltogatta egymást. Az jutott még eszembe, hogy amikor negatív érzelemben van valaki, az együttérzés mellett van, hogy játékossággal, humorral hozzuk ki őket (magunkat) belőle. Jó volt látni a világot egy kicsit Poppy szemén keresztül, akinek ez a játékosság a zsigereiben van.

Az üzenete nekem a filmnek egyébként az, hogy lehet sokféleképpen venni az életet, s ez a film meg is terít ezekből soknak, és ki mit választ belőle, olyan lesz majd az íze is.

Nem rossz film, egynek elmegy. Időnként aranyos Poppy,de többségében zavaró. A boldogságot és az optimizmust, időnként összekeverik az alkotók az infantilis komolytalansággal. Bár Scott tényleg nem százas, de vélhetően én sem fogadnám nyugodtan, ha egy kezdő vezető a kanyar közepén engedi el a kormányt és „viccelődve” indul meg a kocsi a szembelévő sávba. Az viszont tetszett, hogy nem vitték el a filmet valami tragédiába.

Ezt a filmet azóta meg akartam nézni, hogy elkészült, Sally Hawkins miatt. 1 évvel korábbi filmje a Tartózkodó érzelem, és hát Jane Austen-fanként megkedveltem. És 14 évvel később eljutottam ehhez a filmhez is (te jó ég, milyen hosszú idő, akkor még gimis voltam! :-o).
Nos, nem tetszett annyira, mint szerettem volna. Engem kifejezetten idegesített Poppy. Persze, az ember lehet vidám, meg keresheti mindenben az élet apró örömeit, de ha látja, hogy a másik nem vevő rá, akkor már ne idegesítsük feleslegesen… Szóval néha én szívesen arcon csaptam volna. Scottot is teljesen feleslegesen idegesítette, mondjuk azon kívül sem tűnt teljesen normálisnak (Scott), de legalább a végén a helyzethez megfelelően intézték el a dolgokat.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy hiába akartam csak háttérzajként nézni újságlapozás mellett, alig olvastam valamit mellette, annyira lekötött.

Bizonyára nekem van színképeltolódásom, de nekem ez a film végtelenül szomorkás. Emlékezetből írom, anno moziban láttam. Itt van ez a lány, bolondos, bohó, de nem azt éreztem, hogy boldog, olyan érzésem volt inkább, hogy eltökélten hajszolja az örömöt, az értelmet. Közben pedig észre sem veszi, ha mögötte összedől a világ, csak elszökdécsel új nap, új esemény felé. Mint az autós oktatóval.
És igen, volt benne némi infantilizmus.