Guido Cantelli – Tra Conquista e Destino (2001) 90% 1★

Guido Cantelli neve ma Bernstein és Karajan jelentőségű szállóige, intézményesült jelentéstartalom lehetne, ha 1956-ban nem veszti életét egy repülőgép balesetben. A történelmietlen ha szédítő: mint Toscanini mentoráltja és felkent örököse, szerepe az amerikai zenei életben meghatározó lett volna, valószínűleg ugyanúgy meghatározta volna a háború utáni évtizedeket, ahogyan Bernstein tette, átívelve a magyar karmesterek, Ormandy, Szell, Solti és Reiner „feje felett”. Alkata is alkalmassá tette a sztárságra: jó vágású olasz fiatalember, a fotók alapján kicsit talán sovány, de szigorú és megnyerő, tántoríthatatlan tekintettel, akarattal és temperamentummal. Öröksége, az a kevéske kis mono hangzású ötvenes évekbeli hangzóanyag is ilyen – vaskéz által mindhalálig precízen átvitt koncepciók diadala, elsősorban is a zeneszerzők szolgálatába állítva, valószínűleg a szolgálatteljesítő zenekarok nem általános örömére.

A nyugati kultúra egyébként, ahogy arra érdemes néha rávilágítani, imádja a fiatalon elhalt művészeket – ezeket a sérthetetlen legendákat, akik keveset, de tökéleteset tettek le az asztalra, emiatt aztán felkérdezni, pellengérre állítani sem lehet őket, viszont remek táptalajt biztosítanak a kultuszoknak. Én most azt mondanám, innen nézve Cantelli talán joggal lehetne a klasszikus zene James Deanje is akár…
Ez a félórás dokumentumfilm azonban más utat jár. Elsősorban is a Cantellivel kapcsolatos információközlésre helyezi a hangsúlyt, ami remek dolog – az éterben szállongó közhelyek terjengenek már maguktól is, de a tények és a személyes élmények könnyen eltűnnek a sok bullshit között. Rövid összefoglalás után a lehető legilletékesebb személyekhez fordulnak a készítők: Cantelli özvegyéhez, a legendás La Scala-féle Così fan tutte előadás énekeseihez, illetve amolyan külsős viszonyítási pontként Riccardo Mutihoz. Az élmény elsőrangú, kiderül a vehemencia, a hajthatatlanság, a temperamentum, de semmi dehonesztáló – mint mondjuk Toscanini esetében a zenekar vegzálását megőrző felvételek. Rövidke hangfelvételek erejéig még maga Elisabeth Schwarzkopf is megszólal, így hát végképp sajnálatos, hogy olasz és hasznosítható német nyelvtudás híján kezdetleges angol felirat segített csak a megértésben.
Kár, hogy a műsoridő rövid, ellenben az alkotók által egy év eltéréssel készített másik Cantelli-témájú doku valószínűleg bőven ad majd még hozzá ehhez az élményhez. Tekintve azonban a filmek elkészülte és főleg a Cantelli halála óta eltelt időt, kizártnak tartom, hogy ennél illetékesebb kézből származó beszámoló kerüljön még elő erről a nagyszerű muzsikusról…

Értékes és a téma iránt érdeklődőknek nagy jelentőségű kis adalék ez a film, a komolyzene világával foglalkozók számára erősen ajánlható darab.