Feltörő színek (2013) 67% 26★

Tipikusan az a film, ami elég komplex ahhoz, hogy első megtekintésre ne lehessen értelmesen értékelni. A film célja, hogy elég nyitott legyen, hogy kérdésekre sarkalljon, miközben elég „egységbe zárt”, hogy mint filmélmény értelmezhető maradjon.
Akik arra számítanak, hogy az alap sztorin felül, amit megértettek, majd az interneten megtalálják a szimbolika teljes körű magyarázatát, csalódni fognak.

Be kell, hogy valljam: rettentően féltem ettől a filmtől. A Primer az idegeimre ment a weird-ségével és azután féltem, hogy a következő Carruth-film szimbolikáját sem tudom majd felfejteni, megérteni.
Ezt úgy ahogy értettem. És ennek örültem. De azért könyörgöm: ezt a körforgást, ezt a folyamatot, be lehetett volna mutatni úgy is, hogy nem húzok rá felesleges ilyen művészies mázat, ilyen művi szimbolikát hogy még nehezebb legyen a befogadás. Minek? Tök jó kis film lehetett volna, de ez összecsapta számomra.
Az egy dolog, hogy a színészi játék nem jött át és innentől fogva nem is tudtam a karakterekkel tartani ezen a tekergős úton, az meg egy másik, hogy alig van benne normális párbeszéd.
Carruth nagyon nagyot akart mutatni egy egyszerű témáról, aminek a lényege az első 30 percben kb. el lett mondva, de a túl művi lett és ezért ez számomra kontraproduktívan hatott. Kár érte. Az mondjuk a rendező érdemeit dicséri, hogy kb. mindent ő csinált a filmben, az azért elég durva, de……de nem. :/
Bár a rendező egyáltalán nem lett a szívem csücske, kíváncsi vagyok milyen filmeket rendezne még a jövőben.

Mostanában valahogy egyre jobban elbizonytalanodok abban, hogy ha elhangzik bárhol az a kifejezés, hogy rétegfilm, akkor azt nekem feltétlen meg kéne-e néznem. Pedig ha azt olvasom, vagy hallom bárhonnan, hogy: „Ez a film nem mindenkinek való.” vagy hogy „Kevesen fogják értékelni.” az általában felkelti a figyelmem. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy ebben is vannak ordító különbségek.
Azok a rétegfilmek, amik tudnak minimális kapaszkodót adni az adott alkotás mondanivalójához, átélhetőségéhez, gondolatiságához és ezáltal lehessen felállítania a nézőnek egy valamirevaló történetet, azoknak szoktam díjazni (ha már sci-fis vonal, akkor például High Life, Under The Skin, stb.). (Itt nyilván a tálalás, körítés se mindegy milyen, hogy van-e egy megfogható hangulat, egy erős színészi játék, egy beszédes zenei aláfestés stb.)
No, de ha ezt a minimumot sem tudja megadni egy alkotás, és csak a baromi nagy ürességet látom mögötte, ide-oda csapongó, helyenként feleslegesen unalmas dramaturgiával, akkor azzal egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Márpedig nekem ez a film ilyen volt sajnos.
Számomra se elgondolkodtató sci-fiként, se romantikus drámaként nem működött és totál érdektelenségbe merült el az egész.
spoiler
Pedig még az alapsztori egész érdekesnek tűnt ezzel a parazitás, emlékkieséses dologgal, de olyan szinten tojik a rendező, forgatókönyvíró arra, hogy felfogjon bármit is a néző ebből a történetből, hogy az valami bámulatos. Csak azt lehet látni, hogy a jelenetek viszonylag sűrűn váltják egymást helyszínről helyszínre, karakterről karakterre miközben vagy rébuszokban beszélnek vagy egyáltalán meg se szólalnak, csak cselekszenek valamit mindenféle kohézió nélkül. A két főszereplő közt egyszerűen semmiféle kémiát nem éreztem.
A zene és Amy Seimetz játéka, ami még úgy ahogy próbál kitűnni ebből az ürességből, de ez nekem édeskevés volt ahhoz, hogy megértsem a költő szándékát. Ha egyáltalán volt neki.

Hallottam erről a filmről két dolgot is: celluloidpocsékolás és zsenialitás. Számomra fogalmam sincs, mit jelent ez a film, megnéztem, átéltem, értettem, aztán szinapszis-folyamot indított be az agyamba, kívülálló voltam és semmit sem értettem.
El kell olvasni a Walden-t ehhez, mert olyan súlyos központi szerepet kapott, hogy ilyen ostobának még sosem éreztem magam.
Ezzel szemben kicsit szerencsésnek érzem magam, hogy a Primer-t viszont láttam – Carruth így nem volt idegen –, és lélekben felkészültem, hogy ez nem lesz egyszerű, és bár a költői metaforizált érzelemvilágot gyúrták bele ezúttal a filmbe, sejtettem, hogy az alternatív párhuzamos matematikai csúsztatások se lesznek mentesek tőle.
Hát nem voltak, a felvillanó, foszlányos cselekményszál hullámzott és ismétlődött. Egy igen erős párhuzam állt a már eleve párhuzamos létben, a húsvér ember és a disznó képében. Hogy a lélek hányfelé bomlott és maradt mégis egy egész a párhuzamos alternatívákban, abba már be sem merek gondolni, mert komolyan szétrobban a fejem.
Őszintén nem tudom eldönteni, hogy ez a film egy öncélú farokverés – már bocsánat –, vagy olyan fokú zsenialitás, amit mezei átlagemberként egyszerűen nem lehet értelmezni; felfogni talán, értelmezni semmiképp.
Még valami eszembe jutott: ha van film, amit le lehetne írni számokkal, egyenletekkel és mindenféle matematikai művelettel, az nem a Primer – hiába az időutazás –, hanem ez lenne. Valahol egészen félelmetes.

Betegebb és nehezebben kihámozható, mint a Primer, ami nagy szó. Mégis megéri megnézni, mert jó, amiben sokat segít a film zseniális zenéje is.