El Condor (1970) 55% 2★

Ugyan a kritikai visszhangja nem jó, és a nézése közben tulajdonképpen meg is érti az ember, mivel válthatta ki ezt az ellenszenvet a kritikusokból, az El Condor számomra abszolút kellemes meglepetés volt, és megerősített abban a hitemben, hogy egy western eleve nem lehet hamvába halt, ha ott van a fedélzetén Lee Van Cleef – ő ebben a műfajban mindent is megment, ráadásul itt egy önmagához képest egészen újfajta hős bőrébe bújhat, ami persze nyilván nem tetszhet mindenkinek…

Van Cleef mellet a másik hős ezúttal Jim Brown. A mozihoz a Piszkos tizenkettő-kihívás kapcsán jutottam el, így adta is magát a lehetőség, hogy összehasonlítsam az ő alakítását a western-veterán Clint Walkerével. Meg kell mondanom, bár Walker választott mozija mélyebb és drámaibb, ugyanakkor gyengébb eresztés is volt az El Condorhoz képest. Utóbbi szerintem a spagetti-western hatását mutatja, és bár Spanyolországban forgott, veretes amerikai produkció, azonban érezhetően erősebb kalandfilmes, sőt, itt-ott vígjátéki felhangokkal. De a teljesség kedvéért: még a benne látható meztelenség is arra utal, hogy európai produkcióval van dolgunk, szóval egy egészen vegyes, különleges stílusjegyekkel felvértezett filmről van szó.
A sztori meglepetéseket nem tartalmaz, aranyrablós történetről van szó, és bár a hagyományosan jól ismert vadnyugaton járunk, nem mondhatnánk, hogy fürdőzünk a western-közhelyekben. Az egyik főhős ugyebár fekete, ez élből egyfajta meglepetés, egy kis reform az amerikai western világában, a másik önmaga sablonkarakteréhez képest eleven, humorforrás, sőt, mint írtam fent, szabályosan komikus figura. Ha valahol, hát itt egyből eltemethetik a filmet a régimódi vadnyugat elszánt hívei: Van Cleef szikár, önmagáért beszélő hősi alakja egészen új színben tűnik fel, nyugodtan mondhatjuk, hogy bizonyos szempontból direkt nevetségessé válik. Ehhez már tényleg csak utolsó utáni adalék ez a bizonyos kalandfilmes mellékíz, ami meg a Pierre Brice/Lex Barker filmek hangvételével kacérkodik.
A film egyébként egyben van, szépen vették fel, a helyszínek érdekesek, különösen a cselekmény elején látható bánya, Maurice Jarre zenéje jól fest a háttérben. Az élmény összességében frissebb, derűsebb, mint a hagyományos, ekkortájt már önmaga létjogosultságával viaskodó amerikai western általában, de dinamikusabb és kevésbé romantizált, mint a spagetti-western ugyancsak általában. Nekem ez tetszik!

Nem eget rengető, de újszerű és friss élmény a műfajban az El Condor. Merem ajánlani bárkinek, aki épp hiányolja a mindennapjaiból a hatlövetű hangját, de nem akar két és fél órát odaadni az életéből Leonénak vagy Corbuccinak, főleg nem John Wayne-nek.