Az egykor oly virágzó Paradise City a Super Oil Co. kezébe került, amikor egy Lamb nevű férfi felvásárolta az összes környékbeli birtokot. Ha valaki mégis ellen mert állni a vásárlásnak, annak hamarosan rossz vége lett és valamilyen rejtélyes balesetben váratlanul életét vesztette. Egyetlen… [tovább]
Várólistára tette 7
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Elment a filmből úgy fél óra, de én már azt túrtam a neten, mondta-e valaha Martin Balsam vagy Sterling Hayden, hogy ez a cucc volt a karrierje mélypontja, megbánták, megtagadták, bármi ilyesmi. Nem találtam, de el is engedtem a problémát annyival, hogy voltak ők annál nagyobb úriemberek, hogy lehúzzák a múltbéli szerepeiket. Arra már magamtól kéne választ találnom, mi is tette Franco Nerót azzá a legendává, ami végül lett, túlzás nélkül lekörözve nem kevés többre érdemes spagetti-western és általában véve olasz színészt a generációjából. Ha valaki netán tudja, hol vannak azok a filmek, amikben Franco lejátssza a csillagokat az égről és zárójelbe teszi az efféle förmedvényeket, kérem, jelezze nekem*!
1975 látszólag a spagetti-western vígjátékok éve volt. Ekkor készült a szerintem még eléggé vállalható Vadnyugati szamuráj, ez a hagymás agymenés, a sokra értékelt, de szerintem ugyancsak baklövés Két zseni…, de nagyon eleven lehetett még ekkor a Vadnyugati Casanova, a Vigyázat, Vadnyugat!, és a műfajjal kacérkodó Nevem: Senki emléke is. Enzo G. Castellari nevét ugyan eddig tiszteletben tartottam, mivel ő követte el pár évvel ezután a számomra (is) kultikus Az az átkozott páncélvonat, leánykori nevén Inglorious Bastards című mozit, ahonnan Tarantino is hatalmasat merített évtizedek elteltével, de itt biz isten, nincs mire büszkének lennie.
Az Egy marék hagymáért egy borzalmas ötletekkel dolgozó vígjáték, ami teljesen feleslegesen amerikai vendégsztárokat blamál, ráadásként Franco Nerót belekényszeríti egy teljesen vállalhatatlan Terence Hill imitálásba, amit Nero teljes mellszélességgel és büszkeséggel be is vállal. Karaktere és a filmben nyújtott teljesítménye nem is írható le másként, mint dobogóról éppen csak lecsúszó Hill-imitátorként: megvannak a gesztusok, a jellegzetes mozdulatok, testbeszéd, csak ami jól áll Hillnek, az nem okvetlen Nerónak.
Ha Nero Hillt, akkor Balsam Fritz Teufelt játszik, de az igazság az, hogy Ternovszky és Nepp szerintem látta ezt a filmet és innen merítettek egy-két ötletet. Hayden megint az a kategória, mint Castellari: mint korai, de visszatérő Kubrick-kulcsfigura, sokunk számára emlékezetes és izgalmas jelenség lehet, aki öregkorára talán azt se tudta már, mire is ír alá pontosan ezzel a filmmel.
A pesszimizmusom oka egyébként az, hogy a mozi érezhetően a korábbi évek, főként Hillre felhúzott filmjeinek az utánérzéseként akar maximum csak funkcionálni, de ezekből az egyébként sem túl szépen öregedő darabokból is csak minőségromlással tudja magáévá tenni a neki tetsző motívumokat. A sztori bárgyú, a szereplők Pulitzer kivételével nem nagyon kedvelhetőek, Nero naiv idiótává válik, miközben Hillt utánozza, a De Angelis tesók mintha megint csak direkt a rájuk jellemző zenei motívumok mára kellemetlenné vált tárházát vonultatnák fel.
Fölöttébb nem bejövős, szinte egyáltalán nem vicces, és főleg felesleges. Hacsak valaki nem látta és szerette gyerekként, ma már tulajdonképpen értelmetlen elővenni.
*Őszintén kérem, a tudományos kíváncsiság hajt, szeretném megérteni a jelenséget!
