Egy élet (2023) 83% 43★

Ha csak a legkisebb távolságba is tudnék kerülni ettől a filmtől, nem tudnám különösebben dicsérni – csak éppen ezt a távolságot nem vagyok képes megteremteni. Ennek pedig egyetlen akadálya van: Anthony Hopkins. Miközben ideül, odaáll, tesz-vesz az egész filmben, különösebben okos dolgokat sem mond, mégis a jelenléte olyan erős, valóságos, olyan hiteles, hogy a személyén keresztül életre kel a történet. A múltbéli jeleneteknek vagy éppen a nagy showműsornak minden fogyatékossága az ő emlékezésének, illetve megélésének keretében jelenik meg, és a hiányosságok, egyszerűsítések, túlzások az ő emlékezése révén elfogadhatókká válnak. Tudom, hogy szentimentális lény vagyok, és el is érzékenyültem, ahol csak el lehetett érzékenyülni.
Semmi sem lehetetlen, mégha nem is minden lehetséges.

Az egyik legmeghatóbb, leggyönyörűbb film, amit az utóbbi egy – két évben láttam. Szomorú, elgondolkodtató, ugyanakkor reményre bátorító. Anthony Hopkins pedig legyőzhetetlenül profi! A legjobb!

Az egyik legcsodálosabb igaz történetet feldolgozó filmet láttam most. Anthony Hopkins talán nem mentett meg több mint 600 gyermeket a Holokauszt során, de bemutatta a közönségnek Nicky Wintont, aki viszont ezt megtette. Hopkins neve bizonyíték, hogy jó filmet fogunk látni, akármiben láttam korábban, soha nem okozott csalódást és moat sem, így aztán az ő nevével még többekhez eljuthat ez a történet a második világháború idejéből, amikor több mint 600 gyermeket mentett ki néhány átlagos ember a nácik karmai közül.
A Schindler listáját is szeretem, de ez sokkal érzelmesebb volt számomra, és sokkal megindítóbb, amikor szembesítették Nicholast tette „következményeivel”. Csodálatos film, mindenkinek ájnlom megnézésre!

Megindító és elgondolkodtató.
Ha valamiben aggasztóan egyre szegényebb a világunk, akkor ez az.. amit ez az ember képviselt.
Pedig talán ez a fajunk túlélésének a záloga? A titka… a kulcsa, a bizonyíték arra, hogy „megérdemeljük”, mint civilizáció (és mint egyének is) a túlélést.

Nehéz bármit is írni egy ilyen film után.

Elég abszurd volt enni a pattogatott kukoricát, miközben az ifjú Nicky éppen végigsétált Prágában a menekülők között. De legalább emlékeztetett, hogy filmet nézek, tudván tudva, hogy a valóság mit tud produkálni valójában. Több ponton tudtam kapcsolódni az ifjú és az idősebb Nicky lelkében zajló (dúló?) folyamatokhoz, szerintem ez mindenkiben megmarad, aki valaha is foglalkozott nehéz sorsú gyerekekkel szemtől szemben.

Egyetértek a Hetedik sor közepe értékelésével, kiválóan megrendezett film, pont jól adagol mindent, üt, ahol kell, felold, amikor már kezdene szétáradni a történet súlya a nézőben. Anthony Hopkins remekelt, Helena Bonham Carter is és én a mellékszereplőket is bírtam, és csodálkoztam, hogy a Hana-t alakító színésznőt nem rakták még fel a Szereposztásba, de most már ott van. Kis szerep, de…

Baromira jól fennmarad az ember érdeklődése közben, és nekem jólesett egy kicsit a brit finomkodó, de határozott odamondás (vagy éppen csendben maradás) bizonyos helyzetekben a magyaros ajóédes-ezés helyett.

Tudom, írtam pár dolgot, mégis azt érzem még mindig, ezeken kívül nehéz bármit is írni most. A film film marad, a valóság meg olyan, amilyen(né tesszük).

És azt hiszem, az egyik legfontosabb üzenet az, amit Helena Bonham Carter karaktere fogalmaz meg a hivatalnoknak. Szerintem ezt hívják emberségnek.

Látva és nem látva a filmet, azért a szívem egy része szakad, hogy egy másik kontinensen ezt most senki nem csinálja abban a bizonyos sávban. Én sem. Ott vasút sincs.