Dobogó szívvel (1967) 50% 1★

A hatvanas évek ellenkultúráját éppen azért hálás dolog vizsgálgatni manapság, mert összetett, kaotikus, egyszerre átszellemülten elhivatott és ötletszerű, illetve ellentmondásokban gazdag – viszont oly’ mértékben legfőbb és végső eszméje a szabadság és az életöröm, hogy igazán ferde szemmel szerintem sosem fogunk rá nézni, főleg annak tudatában nem, hogy a nyugati társadalmak bizonyos rétegei talán ekkor álltak a legmesszebb attól, hogy a fogyasztói világ zombivá tegye őket. Pontosabban ez a hiperoptimista nézőpont, hiszen alig néhány esztendő elteltével a hippik, egy (kettő-három-négy?) évtizeddel később a punkok is részei lettek ennek a bizonyos fogyasztói világnak.

A fentiek miatt szerintem gyakran hajlunk arra, hogy a hatvanas évek acid-akármicsodáit (zenéit, filmjeit, performanszait, képzőművészeti munkáit, bármilyen megnyilvánulásait) csodálattal és ámulattal vegyes diszkrécióval kezeljük. Hogy ne zavarjanak minket a kamera előtt meztelenkedő 16 éves színésznők, a hörtyögő-röfögő, pszichedelikusnak hazudott fulladozó Hammond orgonák, a Beatles-tagok által játszott, tudatmódosítók nélkül gyakorlatilag hallgathatatlan kísérleti zenék, a popart kísérlete arra, hogy az egykor gyerekeknek szánt képregényekből korszakos jelenségek, életérzések nőjenek ki – és vice versa, joggal ámuldozunk azon, hogy mindezt egy korban meg lehetett tenni a többségi társadalom beleegyezésével és a magaskultúra befogadó attitűdjével megtámogatva.
Nem akarok nagyon körülményes lenni, de a Dobogó szívek esetében erről muszáj kicsit beszélgetni, mert ő maga is ebben a nagyon vegyes megítélésű életérzésben fürdőzik – csak mivel sehol sem kanonizálódott, nem lett belőle sem kultikus, sem klasszikus mozi, nagyon érdekes látni, milyen valójában, úgyszólván meztelenül ez a bizonyos ellenkultúra. Milyen az, amikor a kísérlet sikeresen lezajlik, de nem ér el eredményt. Amikor nem mozgatja meg a kellő tömeget a rendezőre a képregények által gyakorolt hatás, majd ennek megjelenése a film dinamikájában, vágásában. Vagy a 16 éves Ewa Aulin szépsége és meztelensége, netán Jean-Louis Trintignant egyébként mindent is eladni képes tehetsége, akit mellesleg egy jól kitalált átveréssel csábított ide a rendező.
Picike kis túlzással, ilyen lenne a Nagyítás, ha a maga idejében mindenki lesz*rta volna. Avagy itt a szegény ember Nagyítása, a saját maga stílusparódiájának is felfogható giallo. Lehet ezt húzni-vonni, de ez a film veretes visszhangja egy korszaknak, és rendkívül érdekes, hogy termékként és művészeti alkotásként is végeredményben sikertelennek bizonyult – emiatt igazából már megéri legalább egyszer megnézni.

Azon ritka Trintignant-filmek egyike, amiket ő sem ment meg, de nem ez az egyetlen Trintignant giallo – alig egy évvel később újra Aulint vitte ágyba egy hasonló moziban, igaz, abban a filmben sokkal élesebb volt a giallókból elvileg elengedhetetlen horroros-thrilleres él. Arra a bizonyos La morte ha fatto l’uovo című darabra öt pontot adtam – a Dobogó szívvel sem érdemel többet.