Kedvencelte 1

Várólistára tette 5


Kiemelt értékelések

annagramma 

Az a helyzet, hogy sem a téma, sem a stílus nem új (én mindkettőre bukom), és bármennyire szeretném is menteni a rendezőt (a Semmit magamrólt sokra tartom és kicsit rajongok is érte), nem tudok mást látni ebben a filmben, mint Chantal Akerman stílusának és műveinek, valamint a Haneke (vagy talán inkább Elfriede Jelinek, ha úgy érezzük, szándékosan nőkre kíván hivatkozni) A zongoratanárnőjének megismétlését különösebb újragondolás nélkül. Talán a legérvényesebb, ha Akerman-hommage-ként tekintünk rá, hiszen leplezetlenül és folyamatosan (stílusban és konkrét képekben is) idézi Akermant.

Pedig az elgondolás, ha élhetek a kifejezéssel, lelkesítő: egy magába zárt, kapcsolatteremtésre alkalmatlan, intimitásra vágyó, de attól megfosztott, következésképp torzult és kiélhetetlen vágyakban őrlődő nő (természetesen önpusztító magatartásról, elfojtott szexualitásról van szó), aki mindezt a palliatív osztály haldokló betegein kompenzálja: a gyengédséget rajtuk éli meg.
A leginkább eltaláltak így épp a kórházi jelenetek: hosszú, steril folyosók, csönd, a különböző gépek időnkénti csipogása, a nővérek néhány suttógó szava és – hidegsége ellenére, illetve hidegségéből fakadóan – az otthonosság atmoszférája. Ennek érzékeltetése remekül sikerül, a rendező eléri, hogy kapcsolódjunk a karakterhez, hogy megértsük a működését, és az osztályt mint benső világát: kiszolgáltatottság, elhagyatottság, haldoklás, halál. Hosszú jelenetekben látjuk, ahogy egy-egy beteget gyengéden fölsegít vagy visszafektet, meghitten megfürdet, és őszinte jóindulattal, békésen a halálba segít. Érzékletesen kerül párhuzamba a nő lakása és a kórházi osztály, a nő ágya és a betakart halottak vagy az utánuk megvetett ágy és így tovább.

És nem ez az egyetlen jól elkapott vonal: kitalálható, hogy a film szinte kizárólag vizuálisan (kompozícióval, színnel, fénnyel, látvánnyal) és hanggal, illetőleg csönddel dolgozik, ennek ellenére az a néhány dialógus többnyire helyén van, nem felesleges, nem lóg ki. Nem próbál szánalmat vagy empátiát ébreszteni a karakter iránt, nem cél, hogy a néző azonosuljon vele, de nem veszi el a lehetőséget. Eljátszik az idővel és a dimenziókkal: időnként elliptikusnak tűnik, máskor összemosódik valóság és képzelet. Mégis olykor unalmas, érdektelen, helyenként kimódolt, és a vége felé mintha sok lenne a „jóból”. A férfi karakter (az elfojtásokból fakadó voyeur attitűd tárgya, a mazochista magatartás szadista ellenpontja) megszólaltatása zavaró, sőt összezavaró; a drámai végkifejlet talán túlzás – mintha csak arra szolgálna, hogy visszatérjünk az első képkockákhoz. A keretről pedig nem vitatkoznék, ha giccsesnek neveznék.

Szóval hívhatnánk ezt lélektani hangulatfilmnek, de a fenti érdemek ellenére messze nem olyan hatásos, mint Akerman filmjei, és talán az egyetlen eredeti és igazán találó húzása a palliatív osztály mint lélekrajz beemelése. Mindenesetre biztosan megnézem újra (ha másért nem, hogy kiszedegessem az Akerman-idézeteket), hátha másodszorra másként látom majd.


Hasonló filmek címkék alapján