Célpontban (1966) 61% 7★

Egész jó régifajta krimi.
Paul Newmant nagyon szeretem, még Shelley Winters tetszett.

Rendkívül érdekes magánkopós mozi a hatvanas évek közepéről! A magam részéről nem gondoltam volna, hogy akkoriban még készültek ennyire tipikus noir-utánérzések, ennyire sablonos, úgyszólván egy régi kaptafára felhúzott sztorikat feldolgozó filmek – főleg olyan kaliberű nevekkel a fedélzeten, mint Newman, meg Bacall. Ha mindezt tíz évvel korábban, fekete-fehérben, Humprey Bogarttal látom, kevésbé lepődtem volna meg.

Árnyalja a képet, hogy itt egy regényfeldolgozásról, sőt, egy elég jól befutott krimisorozat mozgóképes megjelenítéséről van szó. Ez a bizonyos Lew Archer (a filmben már Lew Harper) széria Magyarországra is eljutott, sőt, mind a 18 regény megjelent idehaza, jelen filmverzió pedig 1975-ben folytatást is kapott, ugyancsak Newmannel a főszerepben, a szintén ’75-ös tévészériát viszont hat rész után elkaszálta az NBC.
Nem kicsi tehát a bemutatott univerzum, magát a Célpontbant nézve azonban egyáltalán nem tűnik kézenfekvőnek, hogy ilyen „sok volt” ebben a bizonyos Lew Harper/Lew Archer karakterben. Minden Newmanen áll vagy bukik, hiszen a sztori maga nem túl izmos. Láttunk és olvastunk már efféle históriákat százat, ha nem ezret, sőt, láttuk már ezt a típusfigurát is legalább tucatszor különböző színészek alakításában. Az egész mozi egy közhelytár, szerintem a viszonylag gyengébb számokon is ez tükröződik vissza. Newman viszont elemében van: kevés színésznek áll jól és természetesen ez a rezignált életuntság, flegmaság, ez a bizonyos cool hozzáállás akár a kutyaszorítóban és csapdákban vergődéshez, akár a nőkhöz, akár a köpönyegforgató megbízókhoz. Bármennyire is sablon az egész eljátszott jellem, ha már választanom kell valakit tankönyvi illusztrációnak, Newman alkalmas lenne rá. Színészi munka terén egyébként sincs szégyellnivalója a mozinak, de mindenki oly mértékben másodhegedűs mellette, hogy igazán nagy villantásokról nem nagyon lehet beszélni – bár Julie Harris munkája például nagyon tetszett.
Apró hibája és buktatója az élménynek, hogy a legvégső fordulat bizony megsejthető, maga a cselekmény pedig meglehetően lassú tempóval halad előre, illetve viszonylag akciómentes, így akinek Newman alakítása nem jön be, vagy nem kapja el a korhangulat, az bizony nagyon fog szenvedni a végére – ha egyáltalán eljut addig. Johnny Mandel zenéje váratlanul nem bizonyult emlékezetesnek. A rendezésnek viszont a javára írom, hogy az egész mozit beborítja egy nagyon izgató álomszerű lepel, egy kis fülledt, valószerűtlen hangulat – ilyen téren talán egy kicsit előrébb vagyunk, mint a legtöbb „magányos, tökös magánnyomozó veszélyes megbízást kap az aktuális végzetasszonyától” jeligére összerakott tucatfilm esetében.

Nem kiemelkedő, de a maga módján szórakoztató, nagybetűs zsánerfilm a Célpontban. A krimik, a fent vázolt sablontörténetek kedvelői imádni fogják, egyébként pedig egy kötelező kör a Newman-rajongóknak.

Semmi újat nem ad a film, hasonlókat láttunk már több helyen többször, mégis ami kikerekedik belőle az nagyon menő. Newman tökéletes volt a vagány magánkopó szerepére. A 60-as évek krimijeit amúgy is szeretem, szóval ezt is ajánlom.