Belzebub legnagyobb bánatára egyre kevesebb gyarló lélek kerül a pokolra, ezért két cimborájára, Belfegorra, és a társául rendelt Adramalekre bízza, hogy tíz napon belül szítsanak véres háborút Firenze és Róma között. A két bajkeverő, miután több kisebb-nagyobb galibát kavar egy fogadóban,… [tovább]
Belfagor a pokolból (1966) 2★
Szereposztás
Kedvencelte 1
Várólistára tette 3
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Azt hiszem, ez nem ideális felütés egy film értékelésében, de nekem ez az egész Vittorio Gassman ördögöt játszik és egy Spencer-Hill-mentes Spencer-Hill moziban ökörködik a történelmi díszletben koncepció egészen a műsoridő végéig egyáltalán nem jött át. Különösen ott a hatvanas-hetvenes években készült olasz filmeknek van néhány eleve elvetélt, de az idő múlásával sokszor egyenesen elviselhetetlenné váló stíluseleme, és ezek közül a Belfagor… többet is fel tudott villantani. Borzalmas volt a zenéje, modorosak voltak az alakítások, főleg érthetetlenek a szereposztások. Az utolsó 15-20 perc mégis sokat mentett a cucc megítélésén.
A legelső dolog, amitől kikészültem a zene volt: van egy egyébként jól hangzó, de olyan szinten túljátszott gitáros-basszusgitáros téma a filmben, ami túlzás nélkül hárompercenként felcsendül, és egy idő után egyszerűen megeszi az ember agyát, főleg mivel a néző előbb-utóbb akaratlanul is a két főhős – nincs rá jó szó – bohóckodásával fogja azonosítani. Márpedig ezt a bohóckodást nézni annyira azért nem nagy élmény. Tehet erről a makacs tény, miszerint Gassman ekkor és itt mintha már nem lenne akkora kaliberű sármőr, mint mondjuk akár csak az évtized elején, hát még az ötvenes években. Értjük, hogy ördögi erő és minden egyéb csalafintaság, de ennyi erővel majdhogynem a Spencer-Hill mozik egy-egy visszatérő mellékszereplője is formálhatna pokol bugyráról jött végzetférfiját…
Hogy a végén mi változik? Egyrészt szerintem megszokjuk a film sajátos kis stílusát, önfeledtségét, a jó mélyre elkotort és elég hamar az útszélen hagyott mélyebb erkölcsi mondanivalót, és végül még Gassmant is megkedveljük ebben a nem túl előnyös formájában. Illetve az utolsó negyedóra halmozott fordulatai, bár kiszámíthatóak és erőltetettek egyszerre, végül is épkézláb fejlődést mutatnak az ökörködésbe fulladó első órához viszonyítva. Nem savanyú szájízzel kapcsoltam ki.
Túlzásba azonban nem akarok esni, ez a film vastagon nem időtlen, annál inkább idétlen, de ráhangolódva egyáltalán nem lehetetlen élvezni. Mégis elsősorban a korszak olasz vígjátékait ismerő, kedvelő közönségnek ajánlanám, netán a Gassman-fanoknak, de szerintem a biztonság kedvéért jobb, ha nekik sem túl magasak az elvárásaik.
Alexandra
Gyerekkorom nagy kedvence, és ma teljesen véletlenül szembejött velem. Olyan jó volt újra megnézni, imádom ezt a sületlenséget, és jó emlékeket ébreszt.
