Az óceánjáró zongorista legendája (1998) 117

The Legend of 1900 · La leggenda del pianista sull'oceano
165' · olasz · dráma, romantikus

2 díj · 1 jelölés

A világ legfurcsább nevét viseli a férfi, aki gyönyörű melódiákat tud kicsalni a zongorából: 1900-nak (Tim Roth) hívják, mert a 20. század első napján született egy óceánjárón. Danny (Bill Nunn), a hajó legénységének tagja vette magához, miután szülei elhagyták a kisfiút. Nevelőapja folyamatosan… [tovább]

angol

Szereposztás

Tim RothDanny Boodmann T.D. Lemon Nineteen Hundred '1900'
Pruitt Taylor VinceMax Tooney
Bill NunnDanny Boodmann
Clarence Williams IIIJelly Roll Morton
Mélanie ThierryThe Girl
Peter Vaughan'Pops', the Shopkeeper
Cory Buckfiatal férfi
Niall O'Brienkikötőmester
Gabriele LaviaFarmer
Norman ChancerLemezkiadó menedzser

További szereplők

Kedvencelte 40

Várólistára tette 122


Kiemelt értékelések

Ascyra 

Nagyon nehéz összeszedni magam egy ilyen alkotás láttán, és olyat írni, ami méltó lenne ehhez a csodához. Nem szeretném jobban kielemezni, inkább csak annyit foglalnék össze, ami miatt nálam végleg beírta magát az örök kedvencek közé.
A két férfi játéka, annyira megható volt, hogy a százas zsepi felét elhasználtam míg tartott a film és azt kívántam, bárcsak tartott volna még legalább ennyi ideig, azt is szünet nélkül tudtam volna nézni. Az sem érdekelt, hogy mintegy aranytőr, folyamatosan a szívem közepébe talál, és csak kínoz és megbőget, mint egy hatéves kislányt, én már az első mondatok után elengedtem azt a fajta szégyent, vagy kényelmetlen érzést, amit ilyenkor érezni szoktam. Csak hagytam, hogy minden maradjon, csak hadd nézhessem tovább, az sem érdekelt volna, ha rám omlik a ház közben. Pruitt Taylor Vince arca valami olyan megfoghatatlan látvány, amit én már nagyon régóta nem tudok megmagyarázni, de azt tudom, hogy én szeretem ezt az arcot, a szemének mozgásával, a mosolyával és a barna szempár minden jóindulatát, mert ennek az embernek az egész lénye a szemébe és a mosolyába van írva. Feledhetetlent nyújtott, nem csak itt, egyszerűen örülök, hogy létezik valahol a világ másik felén és nagyon remélem, hogy sokáig nézhetem még és csodálhatom a tehetségét. A filmben nem Tim Roth, akiért meg vagyok veszve teljesen, aki a legjobb alakítást hozza tehát, de én ezt megbocsátom neki. Annyi gondom volt pusztán, de ez is csak nézőpont és ízlés kérdése, hogy nem volt hiteles nekem, mint a zene szerelmese. Ő egyszerűen túl két lábon a földön járó lény az én szememben, nem tudom elképzelni és nem tudom megfogni úgy, mint egy magányos művészt, aki néha a fellegekben, néha pedig a pokol legsötétebb bugyraiban éli meg a saját művészetét. Túl… materialista számomra. Ettől függetlenül, még így is, azt állítom, hogy őstehetség és ezért a filmért igenis járt volna nekik valami díjazás. Az, hogy az évben látott filmek közül messzemenően ez a legkiemelkedőbb, hogy ez fogja hagyni a legmélyebb érzelmeket bennem, Mácsai Pál hangja hallatán többé nem volt kérdés. Ez a férfi olyan érzékenységgel és átéléssel, olyan művészi attitűddel „nyúl hozzá” a dolgaihoz, ehelyütt egy szinkronhoz, hogy egyszerűen, ha meg sem erőlteti magát is átütővé válik. Döbbenetesen hallgattam, minden sóhajtását, minden apró hangot, amit átadott ennek a filmnek; intelligens, borzasztóan és végletesen szerethető, megkapó, és magával ragadó művészet az övé.
Az elején, rögtön az első képsor után spoiler azon gondolkoztam, hogy a film végén azonnal megnézem, hogy ki az operatőr, mert már ezzel néhány kezdő képkockával eldöntetett, hogy ez bizony mostantól a szívem egyik csücskének lakója lesz, majd felcsendül a zene és aztán én el is veszítettem önmagam és belefeledkeztem és onnantól kezdve semmi sem érdekelt, csak hadd nézzem végig, csak hadd hallgassam végig. A két művész neve: Koltai Lajos és Ennio Morricone. Nem lepődtem meg.
Köszönet jár az írónak és a film készítőinek az élményért, mely most már minden bizonnyal elkísér engem (is) az úton, abban a világban, amelynek igenis van vége és eleje és a választás nem magától értetődő vagy kötelező érvényű feladat, mert olykor maga a választás választ engem, s olykor bizony szabaddá is tesz.
Csodálatos film. Nincsenek rá szavaim, pedig ez nálam ritkán fordul elő.

Novecento 

Ez a film (illetve az alapjául szolgáló, Novecento című könyv) adta a felhasználónevemet, ez alapján kitalálhattátok, hogy sokat jelent nekem a történet. A mindössze kilencven oldalas könyv, amit szintén melegen ajánlok mindenkinek, gyakorlatilag egy monológ, amit a főszereplő ad elő az életéről. A szerzője a fantasztikus olasz író, Alessandro Baricco. A történet lényege (spoilerek nélkül) nagyon röviden annyi, hogy egy óceánjáró hajón születik egy gyermek 1900. január elsején, akit megtalál a legénység egyik tagja, és magához veszi. Novecento, aki születésének napjáról kapta a nevét, hiszen a 20. századot jelenti olaszul, a hajón nevelkedik fel, anélkül hogy valaha is a szárazföldre lépett volna. A fedélzeten talál egy zongorát, és elkezd játszani. Kiderül, hogy olyan tehetsége van, aminek a híre szárnyra kap, és ismert lesz az egész világon. Olyan csodálatosan játszik, hogy mindenkit elvarázsol, különösen ha a kedvenc műfaját, a jazzt játssza. Az ő életét mutatja be gyakorlatilag a film, de ennél sokkal többről szól. A zenéről, a zene varázsáról, az óceánról, arról hogy milyen végtelen, és aki világéletében csak ezeket a messzeségeket ismerte, annak milyen szűk a szárazföld és nyomasztóak a városok, ahol nem lát el a távoli horizontig.

Ezt a történetet gyönyörűen vitte filmre Giuseppe Tornatore, egy lírai csodát alkotott. Ebben segítségére volt a magyar operatőr, Koltai Lajos, akinek a csodálatos képei felejthetetlenné teszik az összhatást. A színészek közül az egyetlen ismert a főszereplőt alakító Tim Roth. Nagyon jól illik rá a karakter, pompásan játssza a világtól elszigetelten élő zsenit. Most, hogy belegondolok, ahhoz, hogy a világ legjobb zongoristávájá váljon, talán szükség is volt arra, hogy egy ilyen ingerszegény környezetben nevelkedjen a semmi közepén, országok között félúton. Nem volt más lehetősége arra, hogy elfoglalja magát, játszania kellett. Azt pedig tökéletesen művelte, olyan magas szinten, hogy mindenki a csodájára járt, és a konkurencia féltékenységét is felkeltette. A film csúcspontja pedig egy zongorapárbaj, amit a főszereplő a világ másik legjobb zongoristájával folytat le. Elképesztő.
Fun fact, Tim Roth nem tudott a filmet megelőzően zongorázni, így ahhoz is hat hónapig kellett gyakorolnia, hogy legalább azt elhitesse a nézővel, hogy ő játszik a filmben.

Ha mindez nem lenne elég, a film zenéjét Ennio Moprricone szerezte, ami különösen a témát tekintve nem lényegtelen infó. Hiszen a film központi eleme a zene, annak a varázsa és az ember életére gyakorolt hatása, így ha nem az egyik legnagyobb komponista működött volna közre e téren, akár középszerű eredmény is születhetett volna, és nem éri el ezt a hatást. Az eredményt hallgassátok, éljétek át, megéri.

Gyönyörű, lírai film, tökéletes akár egy könnyed esti mozinak, vagy akár randira is, bár arra készüljetek, hogy a végén mindenki jó eséllyel a gondolataiba merülve hallgat, olyan nagy hatása tud lenni. Végezetül az egyik kedvenc idézetem az alapul szolgáló könyvből, hogy ha még eddig nem kaptatok kedvet, az egész hangulatát átérezzétek:

„Most már tudom, hogy akkor, azon a napon Novecento elhatározta, odaül élete fekete-fehér billentyűi elé, és elkezd egy abszurd és zseniális zenét játszani, bonyolultat, de szépet, valamennyi közt a legnagyobbat. És hogy élete hátralévő részében erre a zenére fog táncolni. És hogy soha többé nem lesz boldogtalan.”

Imma 

Minden bizonnyal remek film, de hálistennek az én agyam folyton kiveti magából, és a könyvet ülteti a helyére.

5 hozzászólás
mazsolafa

Az a jó azokban a filmekben, amiket már láttál, hogy vissza tudsz hozzájuk nyúlni, mert tudod, hogy milyen a hangulata és tudod, hogy mikor van rá szükséged.

Jenis

Imádom ezt a filmet! Ezt a keserédes történetet, egy ember életét. Egy különleges, vagy inkább furcsa (?) történetet.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti hallgatni a zongorát, és nem riad vissza az elgondolkodtató filmektől. Még akkor sem, ha a történet kissé hihetetlen. Bár ki tudja? Talán mégis megesett…

2 hozzászólás
Ágnes_Apró 

*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*
Karácsonyi, családi filmnézés.
*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*
7 csillagot adtam, mert nem tartom egy kiemelkedő műnek – kedvenceltem, mert még biztosan meg fogom nézni ezt a hatásvadász, elromantizált mesét.
Húgommal jót zokogtunk rajta. Őt ez megihlette, jelenleg a Szomorú vasárnapot zongorázza (egyre vidámabb dallamokkal higítva), én meg Bailey's-t kortyolgatok, miközben ezt írom. A szüleim hamar túllendültek a katartikus, előre megjósolható jeleneteken, míg én következetesen már előre itattam az egereket.
A két főszereplő hozta, amit kellett. Tim Roth számomra kellemes meglepetés volt, mivel nem rég néztem végig a Hazudj, ha tudsz! sorozatot, az ő főszereplésével. Meglepett ez a naiv, életvidám, lelkes karakter, amit hozott (nyilván Dr Lightman-hez képest erős volt a kontraszt).

Összességében elégedett vagyok. A sírós filmeket szeretem, ilyenre vágytam ma és meg is kaptam.

*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*
Boldog karácsonyt mindenkinek! :)
*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*˙*

kkatja

Gyönyörű film, csodálatos zenék és látványvilág… egyedül a végét sajnáltam, de az is így volt tökéletes!

Lady_Hope

Egyedi és nagyon hangulatos film. Az a fajta ami magával ragad, és nem ereszt el a vége után pár napig.
Egy különleges emberről szól, egy különös helyzetben. Majdnem minden zenész álmodik róla hogy egy óriási óceánjárón zenélhessen az elitnek. A különbség a film különce, és a többi zenész között hogy a többi zenész tovább szeretne lépni, és le szeretne lépni a szárazföldre.

Nem egy könnyed esti kikapcsolódás, annál több. Ha igazán jó filmet akarsz, nézd meg ezt. Megéri.

Biann

Nehéz megszólalni ez után a film után. Az biztos, hogy nem szokványos, nincs még egy ilyen történet. Gyönyörű dallamok foglalták keretbe.


Népszerű idézetek

kkatja

kapitány: Ha nem tudja mi az, amit játszik, akkor az jazz!

kkatja

Danny Boodmann T.D. Lemon 1900: A szárazföld túl nagy hajó…

kkatja

Danny Boodmann T.D. Lemon 1900: Hé Max, képzeld el, hogy zenélhetnék két jobb kézzel?


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján