Aria the Crepuscolo (2021) 80% 3★

Próbáltam nem rögvest a megtekintése után írni róla, nehogy émelyítő fanboy-fröccsenés legyen a vége, de már nem jön össze.

Szóval 6 évvel ezelőtt az Avvenire OVA szép, meg jó volt, de nekem valami hiányzott belőle. Nem mernék megesküdni, hogy pont az a hamisítatlan és valahol utánozhatatlan Aria-eszencia, de egyszerűen nem volt az igazi, hiába próbáltam legbelül tagadni, éppen ezért IS örvendezek most ennyire, mert a Crepu film viszont nagyon is hozta ezt a bizonyos pluszt.

Először is: a film durcán jól néz ki. Továbbra sem ez számomra a legfőbb húzófaktor, anime mint vizuális médium ide vagy oda, de egyszerűen nehéz volt nem észrevenni már az elején. Az új, leginkább az Amanchúra hajazó karakterdizájnt pillanatok alatt megszoktam, bár ettől függetlenül Akira végig nagyon furcsának hatott, talán őt egyedül nem sikerült. Mindegy, a lényeg, hogy már az első pár percben brutál ráakadtam, mint hernyós az anyagra, szóval valahol sajnálom, hogy nem moziban ücsörögve írom ezt vissza.
Persze a látvány egy dolog, tudjuk jól, de mivel a kezdeti soraimat fanboykodás-veszély figyelmeztetéssel bocsátottam útjára, így nem nehéz kitalálni, hogy érdemi tartalom is van a film mögött. A sztori szokás szerint csak egy keret, úgysem ez lesz a lényeg, hanem az a három dolog, amihez ez a cucc mindig is a legjobban értett: világ, feeling és karakterek. Na már most van ez a kényesen koncentrált Aria-egyenlet, ami kártyavárként rombolja porba az egész produkciót, amennyiben kihúzzuk belőle akár egyetlen pontját is. Satou Junichi, meg úgy az egész stáb viszont úgy tűnik, visszataláltak a helyes útra, mindezt ráadásul úgy, hogy Akarit, mint az örök perspektívát, ezúttal a kispadra ültették. Azt persze mindenki tudta, hogy ez most nem róla, hanem az Orange Planetről szól, de valahol egészen lenyűgözőnek tartom, hogy a centrális karakter nélkül is mennyire jól működhet az egész Aria-fenomén. Persze nekem eleve könnyű dolgom volt, lévén ez talán az egyetlen olyan anime, ahol kivétel nélkül mindegyik karaktert kedvelem, az meg már tényleg csak hab volt a tortán, hogy épp Alice lett a film főszereplője, aki viszont az egyértelmű kedvencem.

A film alle zusammen egy óra, tempóban, mentalitásban 100% Aria, de ami miatt igazán tetszett, az a fanservice. Nem, nem olyan fanservice, hanem a rajongók valódi kiszolgálása. Mikre gondolok:
1. Adaptálták végre a manga egyik legjobb fejezetét (Epiphany). Nem tudom, hogy ezt anno hogyan sikerült kihagynia a három sorozatnak, mikor Alice karakterfejlődésének egy fontos állomása, illetve jobban elmélyíti a kapcsolatát Athenával. A film egyik legjobb pontja.
2. Mind Athena, mind Alice egyformán fontos szereplői voltak a filmnek, egyik sem lett jobban kiemelve a másik rovására, a három új tanonc meg pont annyit szerepeltek, amennyi nem volt még zavaró. (Azért valljuk be, nem éppen rájuk kíváncsiak az emberek.)
3. Több olyan karakter is visszaköszönt, akik a fanok számára igazi csemegének számítanak. Láttuk végre a time jump utáni Akatsukit, illetve volt Woody és Al is, bár utóbbi csak egy cameo erejéig, de mivel ő szorosan köthető Aikához, akiről meg a második film szól majd, ezért gondolom őt inkább oda tartogatják. Máskülönben volt Atora, Anzu és Ayumi is, a három csaj, akikkel Akari bandázott le ideiglenesen az Origination egyik epizódjában.
4. Athena új seiyuuja ZSENIÁLIS. A néhai Kawakami Tomoko hanghordozását olyan jól hozta, hogy szinte fel sem tűnt a különbség.
5. A végén az spoiler Szinte könyörgött a fanbase érte. Mostanáig.

Szóval igen, az Aria ismét megmutatta, hogy van élet a „folytatunk lélektelen módon már lezárt történeteket az olcsó profit kedvéért” című szartengeren túl is. Ez a film hű maradt az eredeti három sorozat (és a manga) szellemiségéhez, nem rúgtak fel semmit, nem forgattak ki egyetlen karaktert sem, nem került kókler kezek közé. Nem mondom, hogy szükségszerűen hibátlan, de azért álljon itt pár apró „muszáj valamibe belekötni” sarokpont is, nehogy túlzott elfogultsággal legyek vádolva:
– Nem volt új inner song. Nagy kérés lett volna legalább egy újat írni a filmhez?
– Az új karakter (Aletta) eléggé „semmiből jött, sehová sem tartott” érzést keltett, olyan nagy szükség azért nem volt rá.
– Az Athena – Alice közös flashbackbe kár volt beleerőltetni Anyát. Kicsit mesterkélt hatású volt így. (Viszont cserébe megtudtuk, honnan szedte Alice a motivációt ahhoz, hogy ő is undine legyen.)

Leállok, ígérem, hagyok itt neki egy 9/10-et, mert most ezt ennyinek érzem, egyúttal a harmadik legjobb Aria installációnak az Origination és a Natural után. A léc magasan van a decemberi Benedizione számára, remélem, megtudja azért ő is ugrani.