Darling in the Franxx (2018–2018) 88% 36★

Külön köszönet @Mamuszy -nak a kihívásért, ugyanis ha az nincs, lehet, hogy sokkal de sokkal később kerítek sort erre a remek kis animére. Vagy elkerüli a figyelmem, amit nagyon bántam volna. Már a plakát is megfogott, és a kihívás képe is csalogatónak bizonyult. És nem vezetett tévútra egyik sem. :)
Valóban egyedi és óvatos kis sorozattal kerültünk szembe, ami a világot fenyegető idegen faj invázióján, és a bolygót védő mechába öltözött gyerekek harcán túl sokkal többről szól. Komoly kérdések is terítékre kerülnek, amiken valóban érdemes elgondolkodni. Maga a világfelépítés és annak működése is szokatlan, már ha csak a szóhasználatot nézzük, a Franxx-ról nem is beszélve. Annak működési elvén néztem egy nagyot. Milyen világ az, ahol gyerekeket teremtenek, hogy védjék meg a gyáva felnőtteket az idegen inváziótól? Olyan gyerekeket, akiknek nincsen neve csak kódszáma, és csak arra jók, hogy megölessék magukat? Undorítónak hangzik és igazságtalannak. És az is. Papa mindennek az irányítója, az ő parancsai szerint lesznek agymosott biorobotok ezek a szerencsétlen kisemberek. Gyakran lángolt fel bennem a düh, miközben néztem a történetet. Emellett persze ott van még Zero-Two, aki kakukktojás mindenki szemében, épp ezért dupla annyit kell szenvednie. A szívem szakadt meg, mikor láttam, miket műveltek vele. Ez a társadalmi hierarchia tehát nagyban hibádzik. Csak nem maradhat így… ugye nem? Mondogattam magamban sokat, hátha igazam lesz. Örültem, hogy a slice of life jeleg is felerősödött, így elnyomta a rossz érzésünket, ami a háttérben lappangó gonoszságok miatt ébred fel bennünk. A tizenhármas „osztag” életét követhetjük figyelemmel. Hogyan nyílnak ki ezek a gyerekek, hogyan fedezik fel az életet és egymást, az érzéseket és a szerelmet. Teljes tudatlanságban tartják őket, még azt sem tudják, mi az a csók. De az ösztöneiket nem sikerült elnyomnia a külső hatalomnak, így azok felszínre törnek. Sok vicces és szomorú jelenetet köszönhetünk a pubertás lázadásnak. A felnőttek közül Nana és Hachi az egyetlen, akiben életre kel a védelmező ösztön. Van egy professzorunk is, de ő csak kísérleti alanynak tekinti a tizenhármasokat, valamint a kicsit később felbukkanó kilenceseket is. A névadás is szimbolikus jelentőséggel bír. A név kiemel a szürke egyhangúságból, egyéniséggé válsz. Hiro szerette volna, ha legalább egyvalami van, ami az övék, a sajátjuk, amit nem vehetnek el tőlük. Így aztán tudtán kívül elindított egy belső – érzelmi – forradalmat, ami aztán kapcsolatok bonyolult hálójává nőtte ki magát. Zero-Two úgy tűnik, kicsit tapasztaltabb a többieknél, vad és különc, aki próbál lázadni a buta szabályok ellen. Éreztem rajta a mérhetetlen magányt. Próbált erős lenni, ellökni magától a többieket, mielőtt azok teszik ezt meg vele. Ő szörnyeteg, nem tartozhat az emberek közé. De igazából ki is a szörnyeteg? A lány mindent megtesz azért, hogy emberré váljon, és a cselekményt látva rádöbbenünk, hogy mindvégig ő volt a legemberibb a történetben. Ott vannak azok a kék klaxosaurusok, a fő „ellenség”. Valahogy sejtettem, hogy hozzájuk fog kapcsolódni valami slussz poén. És tényleg. Kicsit visszakanyarodva a gyerekekhez. Olyan gyönyörű, tiszta érzéseket ismerhetünk meg általuk, amit nem bírunk ki sírás nélkül. Hiába alakulgatnak szerelmi sokszögek, itt ezek nem csapnak át felesleges, már-már unottan csöpögős cicaharcba. A kicsik próbálják megfejteni, mi is történik lelkükben, ott belül. Elfogadják, hogy a másik mást szeret, de ettől még óvni és védeni akarják egymást, nem féltékenykednek. Az utóbbi érzés is felbukkan, de ez inkább csapatszinten, gondolok itt a kilencesekre. A jellemfejlődések csodálatosak. A gyerekek olyanok, mint a bimbóból fejlődő gyönyörű rózsaszál. Mindvégig hisznek egymásban, épp ezért erősebbek a többieknél. De ez a hit nem csupán a parancsok teljesítésének rideg összhangján alapszik, hanem mélyebben gyökeredzik, érzelmi alapú. Annyira féltem részről-részre, nehogy megcsappanjon ez a tökéletes kis csapat, mert akár egyikük elvesztése is szívenütött volna. Annyira megszerettem őket. Ichigo szerintem jó vezér volt, és Zero-Two-val való kapcsolata is érdekesen alakult. A különc kis lázadót végül befogadják maguk közé, aki hálás lesz a figyelemért, de mindvégig önmaga marad. Külön egyéniséggé válik minden névvel rendelkező kis polgár. Az anime végétől is rettegtem, mi lesz ha… tudtam, hogy szomorú, mégis valamennyire happy end. Szomorú happy end, sok sok kérdéssel. Te mit választanál: halhatatlan leszel, de ezzel elveszted a szaporodásra való képességed, vagy halandó, de adhatsz új életet a világnak? Mi a fontosabb? Ha üvegbúra vesz körül, és tested börtönéből figyelheted, amint megváltozik körülötted a világ, érzelmek nélkül vészeled át az évszázadokat; vagy az, ha megtapasztalod a szerelmet, boldogságot, örömöt és bánatot, és részese leszel a nagy körforgásnak, teremtesz és alkotsz, lényed pedig szárnyal a végtelenségben. Kik járnak jobban? Ebből az animéből minden kiderül.
Az opening csodálatos animációja azonnal beszippantott, és ez a színvonal magát az animét is jellemzi. A második ending pedig iskolai környezetbe helyezi a kis csapatot, milyen lenne, ha „normális” élet adatott volna meg nekik a kezdetektől. De ugye sosincs késő változni :)
Én mindenkinek ajánlom. Szép, szomorú, tartalmas, mozgalmas és elgondolkodtató.

Először is le kell szögeznem, hogy én igazából sosem akartam megnézni ezt az animét. Vagyis egyszerűen nem mertem. Amikor kijött nem érdekelt, utána meg úgy elkapta a hypevonat, hogy az igazából csak most kezd lecsillapodni valamennyire. Mindenhol Zero Two-t nyomta az arcomba a youtube, – az OP már akkor is kimondottan tetszett – a net, és még a discord is. husbandooo És egyszerűen féltem belekezdeni. De végül egy kihívás és a cuki plecsni meggyőzött, hogy adjak neki egy esélyt. Pedig hiába imádják rengetegen, és hiába van nagyon vegyes ízlésem animék terén, a mechát sosem tudtam megszeretni. Bár például a Code Geass tetszett, de ott sem a „robotharcon” volt annyira a hangsúly, és nem is azért szerettem.
Szerencsére itt sem ezen volt a fő hangsúly, bár az ízlésemhez képest még így is túl sok volt benne a csini robotok – miért néznek ki játékbabáknak, de miért – csépelik az klaxoizéket. És ha teljesen őszinte akarok lenni, a végén már nagyon túlzásba vitték ezeket a harcokat, persze más lezárás nem igazán létezik egy alapvetően mecha sorozatnak, csak néha késztetést éreztem a szemforgatásra amolyan Petelgeuse módra. spoiler
És mindezek ellenére mégis imádtam a sorozatot. Hogy miért? Egyértelműen a karakterek kapcsolathálója miatt. Szerencsétlenek semmit sem tudnak a szerelemről, vagy egyáltalán az érzelmekről az elején, és csak próbálják megérteni önmagukat. Még a szerelmi sokszöget sem voltak idegesítőek, sőt, toxikusak sem, mert teljesen… normálisan voltak kezelve… ami csak azért alakult így, mert a körülmények aztán nem voltak normálisak. Hiro és Zero Two kapcsolata is gyönyörűen építkezett, nagyon különleges volt. A többiek először idegesítettek, de a végére mindenki a szívemhez nőtt benne, mert rájuk, az ő érzelmeikre, kapcsolataikra is jut idő a sorozat alatt.
A történések magyarázatára és a mindent mozgató motivációkra elég sokat kell várni, de a végére a legtöbb dolog kiderül, és kellett az addigi idő, hogy kellően kibonthassák a karaktereket, ami nélkül a csattanók nem ütöttek volna akkorát. A végére igazából én is elsírtam magam, pedig ezt csak nagyon kevés sorozat képes kiváltani belőlem. Nekem tetszett a legvége is, mert bár keserédes volt, de szépen elvarrt lezárást kapott. Összességében egy viszonylag szép grafikájú, a klaxoizéket meg a végső bossokat leszámítva, érdekes történettel rendelkező – még ha a mechát nem is szeretem –, illetve az érzelmekkel gyönyörűen bánó sorozatról van szó.

Sokat gondolkodtam azon, hogy megnézzem-e az animét, mert a mecha nem az én műfajom, sőt, kifejezetten utálom a robotos-harcolós sztorikat. Aztán eszembe jutott, hogy nagyon bizalomgerjesztő AMV-ket láttam Zero Two főszereplésével. Úgyhogy belevetettem magam és egyáltalán nem bántam meg; ez a történet jóval túlmutat azon, hogy gyerekek óriási robotokban harcolnak valami lények ellen. Szóval összegészében nagyon elégedett vagyok, ugyanakkor volt olyan dolog, ami nem tetszett.

A technikai dolgokról annyit, hogy a rajzolás kiváló, legalábbis az emberszereplők nagyon megkapóak, főleg a szemük. A klaxoizék viszont szerintem undorítóak, semmi szépséget nem láttam bennük, illetve a FranXX-ok is nevetségesek. Olyan tipikusan cukik, de nekem nagyon ellentmondásos, hogy egy gyilkolásra alkotott gépezet aranyos ábrázatú legyen. A seiyuu munka kiváló. Az opening hihetetlenül jó és utólag láttam, hogy Hyde neve is szerepel az alkotásában, nem hiába volt olyan ismerős a stílus. Érdemes figyelni az opening alatti látványra is. Az endingek sokkal köznapibbak, bár azok közül is volt, ami tetszett. Ezeket a dalokat a női főszereplők éneklik.

Az anime egyrészt arról szól, hogy a gyerekek a klaxosaurok ellen harcolnak, hol többel, hol kevesebbel, nyilvánvalóan valami végkifejlettel. Ez a része a sztorinak, bevallom, kicsit sem érdekelt volna, hiszen rühellem a mecha harcokat. Ugyanakkor nagyon érdekes volt a FranXX-ok működése; nem hiába csak fiú-lány párosok tudják megfelelően vezetni és maga a procedúra is hatalmas bizalmat igényel a két fél között, hiszen a női szerep nagyon sebezhető, törékeny és kifejezetten szexuális jellegű. De a harcoknál sokkal fontosabb a háttértartalom, ami a szereplők érzéseire épít.

A középpontban természetesen Hiro és Zero Two kapcsolata áll, ami már önmagában is különleges. Mindeközben gyönyörű, nem toxikus szerelmi sokszögeket és barátságokat láthatunk. Viszont hiába derül ki, hogy x szerelmes y-ba, miközben az z-t szereti, nincs ármánykodás, nincs felesleges rivalizálás, hanem nagyon támogató módon viszonyulnak egymáshoz. Ezeket a tiniket úgy nevelték, hogy nagyon keveset tudnak a világ dolgairól, gyakorlatilag csak azt, amit szükséges tudniuk, mégis emberségesek, valódiak.

A történet elég sokáig vár a magyarázatokkal és bennem még így is maradtak kérdések, de a legtöbb dologra választ kaptam. Az anime viszonylag keserédes véggel zár, bár én mindenképpen happy endnek értékelném.

Szóval az érzelmekkel gyönyörűen bánik a sztori és ehhez ad egy izgalmat és érdekességet, meg persze egy erőteljes hátteret a klaxosauros szál. Szerencsére a hentelésnek is van tanulsága, annak magyarázata sem marad a levegőben. Én rengeteget bőgtem a nézése közben, nagyon sok megható pillanatot láthattam, amiért hálás vagyok. És még elgondolkodtató is, szóval kifejezetten elégedett vagyok ezzel a résszel.

Ráadásul ritka az olyan történet, aminek ilyen szép, kerek lezárása lenne. A sztori felépítse jó, mindig történik valami, de nem túl tömény, szerencsére. Sőt, arányaiban viszonylag kevés harcot tartalmaz. Van egy-két epizód, amit fillernek is lehetne nevezni, de azoknak is van jelentősége, így egyáltalán nem zavaró. Aki túl tudja tenni magát a mecha témán és egy igazán sok dolgot felvető, emocionálisan néha felkavaró történetre vágyik, annak bátran ajánlom. Én kellemesen csalódtam, nem láttam benne ennyi potenciált, mégis, gyakorlatilag ledaráltam az egészet.

És kifejezetten szeretem az olyan történeteket, ahol nem teljesen fekete-fehér és klasszikusan meseszerű jók és a rosszak közötti határ.

Ez egy nagyon jó anime volt már az elején is. Érdekes világ, izgalmas történések, kérdés, kérdés hátán, de az volt a lassan építkezés szakasza. Történtek dolgok, mindig volt valami, amin lehetett filózni, de csak hömpölyögtünk előre. A 19. résztől pedig turbó fokozatra kapcsolt, csak kapkodtam a fejemet, és nem is nagyon volt idő a morális kérdéseken elmélázni, mert ömlött ránk az infó, és elsodortak az események… Pedig érdemes előszedni azokat a témákat, amiket feldobott, nagyon is. Némelyek már nem is a jövő, hanem itt kopogtatnak az ajtónkon (a Föld erőforrásainak túlzott használata, genetika és klónozás, moralitás és tudomány stb.). De talán a legszebb üzenete az, hogy légy, aki vagy, irányítsd a saját sorsod, a szerelem felemel, együtt bármire képesek vagyunk. Minden brutalitásával is egy gyönyörű történet.

A végére egy pazar animévé nőtte ki magát.
Az elején nem gondoltam volna, hogy a vége ennyire megmosolyogtató, mégis szomorkás; fordulatos, érzelem dús és gyönyörű lesz. Én őszintén az utolsó képkockákig nem voltam kibékülve teljesen a befejezéssel. Aztán lepergett az az utolsó jó pár képkocka és mégis megértettem, hogy ennek így kell befejeződnie.
Gyönyörű befejezés volt!
A sztori újdonság volt. Bár ez az ősi civilizációs téma picit elcsépelt lett az elmúlt években, mégis tudtak újat mutatni!!
A karakterek a végére olyan szintű fejlődést mutattak, amilyet az elején nem hittem volna. Mindenki olyan hatalmas plusszal lett egy jobb személyiség, amit a való életben is sokan megirigyelnének! :”)
A képi világ egyszerű, letisztult volt. Az anime hangulatához és magához a sztorihoz is tökéletesen illett.
Az anime alatti zenék, az openingek és endingek mind nagyon kedvesek lettek számomra. A seiyuu-k ismételten kiemelkedőt alkottak és már-már kötelezően tökéleteset adtak ki a „kezükből”.
Nagyon megszerettem ezt az animét, mert egyszerre több dologról is szól. A szeretetről és szerelemről. A felnőtté válásról. Az élet nehézségeiről és az emberek természetéről.
Kedvencem lett és ott lohol az dobogósok nyomában. Ebben már most biztos vagyok!
És abban is, hogy egy hatalmas űr maradt az anime után. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha keresné önmagát. :”) Bár ez a jó animék/filmek/könyvek/játékok után általános dolog. :')
10/10*

Maga az ötlet nekem nagyon tetszett. Szépen fejlődtek a karakterek, és idővel mindegyiküket kellőképpen megismertük ahhoz, hogy törődjünk velük. A rejtélyek megoldása valahol kiszámítható, de ugyanakkor teljesen jól kidolgozott. Az utolsó pár rész koncepcióváltása viszont csalódás volt. A semmiből előrántani egy teljesen új konfliktust, és azzal elkenni az eredetit nem igazán szimpatikus számomra. Mintha nem tudták volna feloldani másként az ellentétet. Összességében nagyon aranyos anime volt, és sokszor megkönnyeztem, emiatt nem pontozom le, de a végét szeretném elfelejteni.

Nos, hol is kezdjem… egy világ, ahol a jövő nemzedéke elől rejtve van a család, a szeretet, a szerelem. És itt jön a képbe Zero, akibe beleszeret Hiro. Számomra nagyon megható anime volt, a befejezés szomorú, mégis teljesen logikus. A történet nincs tele klisékkel, ahhoz képest hogy az alapsztori a jövőben játszódik, szimplán le fest egy alternatívát, „mi lenne,ha..”. Lehet hogy túl elfogult vagyok otakuként, de számomra maximális pontot ért el. És függőséget okozott. Sajnos csak egy évados. De az ember nem tud betelni vele, és csak többet akar..

Végre vége!Részben sokkalom a 6 csillagot amit adtam rá mert több mint a felét alig bírtam nézni annyira utaltam. Komolyan mondom rosszul voltam az egésztől. A másik fele pedig egész jó volt, de úgy érzem ebből sokkal többet lehetett és kellett is volna kihozni. Lehet velem van a baj nem tudom de számomra olyan semmilyen volt (vagy csak a pulykamereg az első fele miatt) Viszont egyedi ezért jár egy kis pluszpont és mert azért minden szereplőnek volt személyisége nagyjából. Igazából még most is annyira le akarom húzni mert mérges vagyok a végére. De most komolyan mi volt ez ennyit szenvedtem ezért? Hatasvadasz volt az egész és olyan nesze edd meg néző ize volt. Mindegy igyis úgyis megneztem volna annyira sokat hallottam már róla.De komolyan annyira kiszamitható volt, hogy ki kibe lesz szerelmes meg annyira abszurd, hogy az már vicces volt. Legfeljebb 5 karaktert kedveltem meg az egész sorozatban ami 24 rész mellett meglehetősen kevés szerintem. Nem is írok inkább már semmit mert csak felidegesitem magam megjobban rajta. Ha valaki csak egy jó animét keres akkor szerintem keressen tovább mert ennél rengeteg jobb anime van erre kár volt ennyi időt elpocsekolni. Aki meg ezt szeretné megnezni azt úgyse fogja érdekelni én mit pampogok szóval hajrá remélem neked jobban fog tetszeni.

Van egy bődületesen korrodált világ, ami még bizonytalan magában_ Vannak szereplők, hamvas kamaszok, miért ne – persze erre nevelgetve, miért ne; célja és értelme nincs – mer' miért ne_
Tekintsünk el attól, hogy ez eddig gyenge_ Mert menő robosztus robotok tütüben és elbaltázott szexualitás, az biza nem valami_ Egy élvezhető sztorit nem lehet kötelező kellékekre építeni, hogy az majd úgyis eladja és no para_ De – ismétlem –, tekintsünk el attól, hogy ez gyenge_
Okké_ Csak nekem nem oké, ha eszméletlen emberekkel akarunk valamit kezdeni? Áhá! Ebből a kapcsolati hálóból hiányzik a valódi konszenzus_ Persze szép_ Meg hősies, és biztos epikus is lett volna tizenkét éves fejjel_ Csak az a borzalmasan nagy probléma, hogy már nem vagyok tizenkettő_